Bolhatánc

Takaród kell nekem;
sűrűbben zakatolj hóhérarc mellemen,
komorló mályvafolt, osonó két kezen.

Sosem volt hó-románc
szemzugban megremeg
letakart lámpafény

nem tiéd,
nem enyém,
csupacsók-lánc.

Örvénylő bolhatánc

kegyetlen hentereg,
rég őrzött rezdülés
szívizmon ellebeg.

Dobbanó hiszekegy szolgasor rongyain,
porba hullt holdsugár, hamvadó karmazsin,
magamban elnyelem.

(Bp. 2016 novembere )

Fazonra nyírt

Itt állok kitárt kezekkel,
hol gyöngyökként tova pergő
pillanatok színeiben mállik szét a révedő,
mosdatott szappan illatú fény–
arany-sugár-húrjain kezemmel
lágyan simítok,
félek, széttörném…
Sóhaj ajkú, puha pára hengeredik fölém,
suttogva szól: „Még maradj! ”
Talpam alatt
csobogó patak szalad,
bársonyíz-álmok rebbennek fel
míg hajamba fordul újra meg újra
az ásító, lomha testű csend,
szakadt dunyha-kontyomba ölel,
ott ragad…
Lent,
ruhátlanul siklik combomig
egy merengő árnyék,
-pihegő szándék-
lopott,
parfümcseppnyi,
kék magányom
a tükörben még felragyog…

... amint szemem lezárva ébredek,
lepelként hull le a fazonra nyírt,
szürkén szabott reggel;
gúzsba kötött lábakkal-kezekkel
e seízű kor beborít,
elnyel...

(Bp., 2015 februárja )

Jön 

Szememmel szemedbe vesztem,
kezem, kezedbe tettem.
Tehetetlen lettem
szerelmeddel szemben,
megremegtetett,
bennem pezsgett fel,
leheleteddel betelt
mennybemenetellel,
testem eme egyetlen
"szent" percben
teljesen elveszett.
Megszerezted lelkemet vele.
Benned lebegett megperzselve,
beteljesedetten pergett
selyem-mellemen edzett,
feszes tenyeredre
(nevetve tettetted
szerelmedet)
kegyetlen kedvesem,
te, szenvtelen leteperted,
elengedted...
Megrepesztetted leplem.
Felfedted vele gyenge,
rejtett felem,
mely megsebezve
nem kellett
neked.
Eltemettem e szerelmet,
de jegyezd meg;
nem felejtek

s nem ment fel
ezerszer ezer keserv sem,
ne feledd, reggelre reggel,
estre est
jön el.

(Bp., 2014 decembere )

Indulnék

Ma minden vers az esőről szól;
fényes, locsog és fröccsen,
én pedig csak ülök itt, hol
nyirkos, rút, kövezett lettem.
Belém ivódtak a szavak,
ömlesztem magamból én is
mi maradt; szakadó csepp-fétis,
nedvesíti arcomon rongyomat.
Fakult felhők mázsás zsákjai
hevernek remegő vállamon,
lusta macskák dorombjai
szitálnak át az ágakon,
csupasz testű, fekete márvány
a növő tócsáknak felszíne,
felé hajol az arcom árván,
egy jó rím kellene ide
élnek
(majd pót'lom)
de nincs, csak szemem,
szám és orrom,
eső róla sűrűn cseppen,
indulnék már, de
félek,
összetöröm magam
szemben...

(Bp., 2015 januárja )

Tűzre vetett

Itt minden lélegzet,
mint láng lobban.
Láncra vert,
szárnycsapásnyi fölény
most enyém:
Én, már
berendezkedtem a pokolban.
Az Idő pereg,
s napról napra jobban
várom eljöveteled.
Ha eljössz, csatolok
márvány-mellkasodra
izzó tenyér-pántot,
állati remegésbe rántott,
ledér combom lesz köteled,
sorsomra fűztelek,
s márvány-karom köréd,
karmom szántja hajszolt vállad,
míg szád habzsolja a vágyat,
kántálva isteni neved,
lelkem, lelkeden szárad...

---

Örök Kárhozat,
óh, hogy akartalak!
Parázsszín hajam, hajad,
szálanként gyűrűző szerelmed maradt
egyetlenegy mit még őrzök, szakadt
álmok halmai alatt.

(Bp., 2015 februárja )

Álmatlanul

I.
Hamisságaid falánál,
mint igaz hívő,
naponta áldozok.
Szám motyog:
„Légy átkozott!”
s földig hajolva zokog,
tovább kántál
a csontjaimra görbült idő.

II.
Falakon túlra kiáltok
újra meg újra.
Torkom rongyosra hasad.
Hallgatok (kuporgó, mozdulatlan alak)
nem hallom hangodat.
Szótlanná apad számon a csend.
Szikkad mellemen szánalmad árnya,
kaparom, tépem, hiába.
Bőr, hús, csont és szív-szövet alatt,
némán bennem várod
szabadulásodat.

III.
Zsigerekben sziszeg, éledő kárhozat
kel a holddal, szemed ég fent;
vak csillag, vigyázza álmomat.
Iszonyú messzeség növeszti rám súlyát,
az „egyszer volt, közel”, most mind távolabb,
kizuhan belőlem bőröd kék íze, pattog,
ezernyi lángoló szemre hull,
keveredik vele illatod
s itt hagy,
álmatlanul.

(Bp., 2015 januárja )

Rozsda 

Lám, lényegtelen a forma.
Anyagok vagyunk csak,
egyszerű vegy-szer pár
mely oxidál és redukál,
ki melyik, egyre megy.

Mi sosem leszünk igazi elegy,

csak kémiai játékszerek,
térbe, időbe szórva…
Egyesülésmentes, bénult felek.
Két önálló, végletekig steril flóra,
robbanás árán egyesíthető közeg.

A test pillanatnyi lét-fázisa
nekünk a vágy, s a szeretet,
mely gázneműként szublimálva
pirosló, nem-telen szájon,
tesz szilárddá némely tagokat,
pillanatnyi e reakció fodra…

Előrébb nem jutunk soha,
a sors csak egy álom,
s míg itt ülve, magamban
az öngyulladást várom,
reám kövül lassan
az Fe2 o3.

(Bp., 2015 áprilisa)

Némafilm

Nem állnak össze a percek, szóródnak, hullnak,
mind másfele tart, jövőnek, múltnak,
nem érzem súlyát semmi időnek,
oldalamból kinőnek
az árnyak,

(értem jönnek)

még látlak,
szemem résein át
szűrődik egy tétova valóság,
kapaszkodva hajnali sugarain a napnak,
emlékek kusza szálain a hangok szakadtak,
mosott rongyként, szélnek kiterítve
leng rajta lelkem kidobott teteme.

(Bp., 2014 decembere )

Emlék

Nem szóltam, 

mert ahogyan arcodra sütött a nap,
s konok álladat emelted a selymes ragyogásba,
csak érinteni vágytak ujjaim,

mert néma falak háta támasztott melléd, ingatag
álmokon állva, míg keringett lélegzetünk szájról-szájra,
táncolva elmém suta hangjain,

mert élüket vesztették a percek, köréd olvadtak,
karjaimon át zsongtak az órák feléd, mind többre vágyva
pezsgett fel szemhéjam alatt ezer szín…

Azóta, kopott filmmé vált e pillanat. 

Szólnék most, hogy a kimerevített mozivásznak távolságába 
görcsösen kapaszkodik egy vágyódó elme álma, 
de képed ezernyi darabra szakadt,

minden hiába, 

mit szavakkal elmondhatnék még neked,
nem maradt.

(Bp., 2015 májusa )

Hatásszünet

Hitem, utolsó kincsem.
Eme újrahasznosított erény
privát bóvli, mi csak enyém,
rongyos álomként leng a kilincsen.

Csak túlélési ösztön
mi belőlem fel-felgagyog,
elszórtam mindent, nincstelen vagyok.
Ökör a köbön.

Hittem, kitárt karokkal ölelem az eget!
De érzelmi jóllakottságot hazudott a nap,
mit valójában adott, csak
szimpla hatásszünet.

Görcsöket oldó, hitvány szeszek
belőlem kémlelik, hitem merre szállt—
míg tenyeremben, mint összeroppant világ,
üveggömb-cseppek hevernek.

Audienciára rég nem vágyom.
Elmém felszínén holtan lebegnek a szavak,
felpuffadt, fehér habtestük alatt,
szakadt fél-imákon tanyázom…

(Bp., 2015 májusa)

Szertelen

Lágy, rosé-színnel csordult le karomon a délután,
könnyű csókot lehelt, oly’ furán ízes-édeset,
hogy újra rád emlékezett a szám..

Avar izzó ragyogását verték vissza a kövek
talpam alatt, mint aranylón surrogó folyamot,
s hajam bodrait bőröd felett..

Majd
reám szakadón,
hirtelen lett mély-kék,
bíborban játszó az est,
és
csillagokba rejtett ék,
szertelen emlék
nyakamon
ajkad.

(Bp., 2015 novembere )

Konklúzió, vég-let(t)

Fényes testeden keresztül
gondoltam valakinek magam,
könyörtelen tetszelegve
időről-időre köldököd vonalán,
de nem minden vágy arany,
mi szerelmet kántál.

Csere-bere, kényes
ujj-ecset vonásért esdve-esdtünk,
hogy szebbnek tessünk
egy-másnál,

s etessünk magunkban valakit

de a soha nem elégség éhsége
mély, apadhatatlan katlan,
s nem varázsolja el hit,
bizalom, sem a paplan,
sem redőkbe lehelt
akaromság.

Baromság.

Ám míg itt
az új ruhákba húzott én
tarka vászna szegletén
fogyatkozó enmagam
még kiviláglik,

ÉLEK

s emlékeznem is fölösleges,
hogy mi az ok,
’miért
s kinek gondoltam
magam
általad,
nem számít,
kérlek...

Részed;
enyészet.

( Bp., 2016 novembere )

Térgörbület

Beton-ízzel hördül belém a dél,
megtorpan s percnyi utcaárnyat hagy,
talpam alatt sikolt a forró-ajkú aszfalt,
ismerős mozdulatot old fel a tömeg;

Éhség-űzött gondolatszikrák
meresztik elmémbe karmukat,
tomboló sejtmembrán hordák
izzanak, míg félrenéz a nap
s bent, hanghoz fűződik a hang;

test-szerte egymásba görbül a tér…

Beton-ízzel, sietve gördül tova a dél,
falva percnyi utcaárnyakat,
gyomromban fakult pillanat-telér,
kóbor emlékké vedlik a „láttalak”.

(Bp., 2016 októbere )

Halkul

Ha elvész a tekintet vègtelene, 
nomáddá halkul a test, 
s szakad a gondolat vele…

Kell-e a féltérdre eresztett álom? 
Ágyèkod babrálom, 
ajkamon feszeng lèted;
tűröd, nem kérded: 
Ki fizeti ki ami jár? 
Óra-vèna üt delet, 
nadrág fel, 
isten veled...

(Bp., 2016 szeptembere )

Hőség

Hőség
a párával
összefonódva
nyalogatja tébolyult
lepelbe bújt homlokom
rongyos félvallomás
megnyúlt árnyéka
lóg szemközt
a tűzfalon;
még
profilból
látom nyitott
ajkadon
mint
ég
el
egy
sóhaj,
odakint
rezdül
az éj,
dörren
az ég,
s én,
a tolvaj,
szorítom
markomban
kincsem;
egy
darabka
férc foszlik
kék ujjaim
közül-
ruhádat
markoltam
nemrég
…
.

(Bp., 2007 áprilisa )

Szemedben

Hervadt horizont homályában
ajkamon fürdik
az est,
verejtéke rőt verest
s karmazsint
fest,
a pohárban
Gint
ringat a szél
s hulló levél
hint
kezemre
éji harmatot

-hallgatok-

pézsma párnán pihen
meztelenné csókolt
karom,
akaratom temetve
s feledve
él,
szemedben
a holnap
rezzen,
hulló levél
tétován
lebben
simuló kezedre...


(Bp., 2007 februárja )

Sóhajnyi vers (Holdsugár)

Nyikorgó ajtó
résein át
ki s be
lenge
holdsugár
oson,
bejárva
az éjszakák
minden zeg-zugát

keringőt lejt
mosolygó
gyermekarcokon,
álom halovány
árnyát
hagyja lába
sok fáradt
sóhajon,

csillagok követik
imbolygó
násztáncát
míg rőt párja pírja
be nem borítja
földre omló
tejfehér ruháját…

(Bp. 2006 szeptembere )

Feslett pipacsok

Ígéreteket temet
a dohos almárium
kápolnaként borulva
megkopott lét-sorokra

vélt ábrándok között
még meg-megbotolva
motoz a testetlen szó
melyet haldoklással
szegélyzett az idő
rothadó vasfoga

künn pipacsok harsogása
feslik a domboldalon
sarjadó vég-látvány kering
az égboltozat felett

százlábú csecsemőként
botladoz’ előre az ostoba
nyakában láncként ring
vakon telt évei sora
dőre vágy-gőgicse’
himbálózva száll mögötte

megmunkált keret-mederben
oszló vágy-folyam hömpölyög
örök-áldozattalan oltárokon
dévaj szél fetreng s röhög…

(Bp., 2006 szeptembere )

A sohsemvolt-kék

/Előszó:/
Nyakadon a tükör éle
arcodhoz, hogy emeld -mondd:
kezed fél-e?


Bár fénylő
aranybársonyán
ragyog az ész,
s damaszt-finom
pillák nyomán
virraszt a remegés,
mélyedből bátran elő
csak egy tévelygő
gyermekarc néz:

Ihlet kelyhének
zsongító mélyéről
iszik a költő,
ajkairól átszellemült
tekintet keretébe
börtönzött idő

pereg elő

s méz-cseppekbe
kövülve szunnyad
egy odvas
emberöltő.

Borostyán-szavakon
csüngő víg-léte
testtel élve
bűnre hág,
vakon követve
szerelempercek
hűlt nyomát,
s óhajtva
áttetsző
sohsemvolt-kék
pongyolát…

(Bp. 2006 augusztusa )

A túloldalon 

Az éj neszektől vemhesen
roskad párnámra
s az őszi levél-alom alatt
kotorászó gondolat
fölzavarva ugatja meg
giz-gaz álmok
rezdülő árnyait.
Nesztelenül riad
egy szú a fában.
Rémísztő álmai fojtják
konszolidált cirregését
egy ócska dunyha alá.

Láncra verve üt
a kakukk a falon,
háza kertje
pókhálót terelget
s vakon továbbszáll
az ernyedt oltalom.

Könnyét hullajtja
odakünn a Lét,
szemét söpri
a járdaszélt,
koporsót készít
egy szorgos kéz
a túloldalon…

(Bp. 2005 novembere )

Jó volna

Még
konok,
valóság-kék
lánggal izzanak
a tegnappá olvadt
napok.
Halkan mormolok,
magam elé ül a Csend...
Ajkamra lassan tűnő
alkonybarázda
feszül,
egy-egy szó leng,
majd tova szállva
a kontúrtalan mára,
árva árnyú emlékek fűződnek
a nyári ég feslő anyagába.
Mákonycseppet
csepegtet a lét.

Jó volna még
selyemszálakkal
szőtt harmatmeséd
hallgatni,
s fel-felkacagni
igazán, szívből, nagyokat,
amint ragyogó fénykorongként
gyertyát tart felettünk pirulón nap
s egy-egy elejtett sugara
cinkosan kacsintva
csupasz indaként fonódó
forró testünkbe
harap…

(Bp. 2005 szeptembere )

Álomhordozó

Pasztellszín álmot hordozok,
s csillagszóróként ragyogok,
mint szikrázó égi Jel
a szürke homlokok
dombjain.

Pislákoló pontként
az álmos város
lomha ködpárnája
alattam ragyog,
szokványos,
kék-sárga
fénnyel.

Villódzó, konok neon-szemekkel
bambulnak a néma utcák fel,
s leget ölelő szárnyaim alatt
lágyan simító hűs szelekkel
kergetőzve csatangolok, 
várva,
míg rám nem köszönt a reggel
dér-fakó fátyla.

A sötét utcák sóhajnyi álma
velem együtt szállva röppen el.

Talpam alatt friss dunyhaként
ropognak a fellegek;

fejetek felett
árnyékot sem vetve,
rajtuk lépdelek
Emberek.

(Bp. 2005 augusztusa )

Tavaszi üdvözlet

Vastag bőröm kontúrja alatt
feszítve pulzál az érverés.
Izzadtság ül konokon
homlokom boltjára,
amint cikázva
testem szövetén,
egyre gyorsuló
ütemben robog át
újra a féktelen vér.
Lüktet.
Lüktet forrva,
homályos hónapjaim
szikkadt emlékeinek vázain
feszít dölyffel,
beolt léttel.

Léttel s ízekkel terhes
illatorgiák kavalkádja
facsarodik orromban elő.
Pattanásig simítja
ereim falát a reszketeg,
béna természetet felőrlő élet
lüktető gyorsasága.
Fullaszt ez a tempó. 
Félek.
Ám táguló pórusaimon
szikrázik a harapható
fénnyel kergetőző
tavaszi lég. 
Még!

Lélegzetem
minden rezdülésre
szikrákat csihol
bensőm üszkösödött falain.
Tűzként, fel-fellobbanva
ünneplem magam
Magamban;
az ébredő tűzlélek.

Majd néma,
torokba fojtott rivalgással
tárom ki szárnyaim
a szélnek...

Üdvözlet nap!

Üdvözlet az ébredőnek!

(Bp. 2005 márciusa )

F-élek

Szögekkel kezemben
élek,
fél-rímek nyelvemen;
emészthetetlen,
utolsó falattal
kérlek
el ne menj,
védj meg..!
Széttép
a vágy,
felszabdal,
darabokban élek

(könnyeket
kerget a szél,
arcomon
lemenő nap fénye
remél
még vétket,
részeg
a tegnapi pillanat)

lány-szoba élek
néznek le reád,
üres szem gödör ás,
kapar éles
perc-köveket,
mint orvos
a küretet,

(mialatt féreg
foga rág
lélek-szövetet)

szögekkel kezemben
érintelek
én,
vagy valaki
más...

(Bp., 2013 februárja  )

Hasadások

I.

Lehasad tudatom
béna fala
omlik zápora
szemtől-szemben
bőrig ázik bennem
a spontaneitás
érv-rakás
mint kőhalom
alá szorulva
nyög-nyöszörög
az ész,
az ostoba
átvágva a bizalom
torka s a zsebben
eldőlve reszket
az irrealitás

megbújik, hogy
ne is lássa más

bennem…

II.

Ma verembe
teszem testem
holnapra talán
fejfám
a kezed-
be galambot
álmodok csókkal
óvón takar be
mint az angyalok
szárnya ha szállna
emelne most fel
de el nyel
a városnyi ember
tömeg.

(Bp. 2012. novembere )

Rúgj

Csendes imára
rogy le az Isten,
rím csókját nyelve
tátog a szája,
fanyar ízében
gyomorfeszítően
kavarog a tegnapi rúzs...

A hús számon hever,
ezer bénult kis testtel
a szó szerelem
kér ma, de nem kap,
ajkamba mar;

torkomon órák
vére folyik le
s kapar.

Gúzsba köt a rest est
s a semmittevés,
kanalam emelem
számhoz de íze
se bűze,
nem hoz lázba
kavargó vágya,
émelyít
tőle az emlék;
(ne keresd)...
hát
rúgj gyomorszájon,
ha ennék…

(Bp. 2012 októbere )

Ellentétekben(n)

Nyugalom-függönyöm vagy;
elmémet csitító
selyem-napsugár.
Se kezed,
se ajkad,
ringat mégis öled,
csókolsz mégis
oly’ lágyan,
hogy hinnék,
hinnék bátran
szemhéj alá zárt,
néma csodákban.

De tudom,
szépséged csaló
kacatoktól
tarka díszlet;
nemtörődöm lényed
sivár, (olcsó)
mint forró homokon az élet,
mint izzó dombokon az élek,
(hasonmásod
temérdek),
s aranyló lelked
vonzó
ál-békéje
számomra végzet,
mint molylepkét
a lámpafény,
csalogat,
eléget.

(Bp., 2012 szeptembere )

Csorog

..meztelen fekszem
testem kirakat
kirakott mellemen
a fény el-elakad
nézd a halmok alatt
árnyak gyűlnek
egybevegyülnek
míg csókod lecsorog

combjaim árkán

ma még gyönyör
vár rám

gondolat tervez
perverz
szavakon lovagol
ide hol
meztelen
fekszem..

(Bp., 2012 májusa )

Már semmi 

Reggel sugarain akad
hasztalan útját róva
a Lélek-csenddel foszló
gondolat;

Visszhangzó, testetlen szavak
toldozott gúnyájára
feszített arcod bája
mára csak szálanként omló
vakolat..

Te ezerszer is izzadsággal mormolt
imátlan alak!
A jövő belém öregedett vágya vagy,
fedetlen mellkason eretnek csókfolt,
csupasz-márvány-csodavárás,
zsigereimben izzó illat,
áldatlan áldás

semmi más.

Kabát,
kalap.
Hústalan
árny marad
a szád.

Hátra arc,
futás!
Időd szalad.

(Bp. 2016 márciusa )

Végtelen

Magamra öltöm
érintésed szőttesét;
halotti lepel.

Vörös nap kacsint
dús felhő fátyla alól,
hív: menjek vele!

Fűzfa ágai;
csipkés ívvel
vízre zárt
koporsó fedél.

Eloldott csónak
suhan mély tó
felszínén,
révésze, lelkem.

Távoli kékség
elnyeli arcom képét;
emlék-végtelen.

(Bp., 2011 februárja )

Éjjeli tekergő

Köréd tekeredem-

meztelen nyelvemen kígyózó szavak,
vak éjszakában tapogat
minden suttogás,
nem hallja más
színeim-színeid.

Szelíd érintéssel szeretem hangod,
adod mid van,
s míg van mit adnod,
hagyod, elveszem.

Szemedben csillanó boldogság.
Ne lássák,
köréd tekeredem.

Rejtem a hajnal elől is
kincsem…

(Bp., 2011 januárja )

Post mortem mundi

Meleg méh-matéria mélyén
esendő idő-mag remeg,
árva szemében vak a fény,

céltalan árnyak felett
csalfa szikra a lét-remény.

A Nap duzzadó ördög-szekér,
éjnél feketébben izzó tömeg,
hasadék az ég szeletén.

Oszló szárnyú angyal lebeg
a vér-végnek legvégén…

Lét-porrá szikkadt föld felett
haldokló ösztönű szenvedély;
hamu öleli a köveket.

Eredendő bűnöket
kerget a szél…

(simítja arcod-
mint utolsó kenet)

Nyomát vesztett,
hevenyészett lelked
talmi istenhez tér,

percek, órák, napok, hetek
nyomtalan telnek,

(nincs több kezdet)

bár fogja még kezed
az önmagába oltott
testetlen nemző Lény;

pórusain át csepeg
a Végtelen eredet

(a lét testamentuma eltemettetett)

s ezt látva,
remény-vesz(t)ett,
profán tömeg
lesi sóhaját;

játszva szüzet
s szentet,
"hátha…"!

(Bp., 2007 novembere)

Érintések vonzásában

Csak egyszer
érintettél,
s bennem
kavargó áradat
fakadt kezeid nyomán;

zúgó tajték lettem
sötétlő vized
felszínén,
s alattam,
mélységedtől félve,
remegő ívbe feszültek
csillámaim.

Ajzott hullámként
feléd áradó testem
fékevesztetten
simult reád,
bensőm ősi,
felmorajló hangját
sodorta az örvénylő vágy,
követve a sóhajaid keltette szelet,
hajtottalak -
vagy te engemet?

Egyre
sodorva-terelve
felém-feléd
még meg nem élt
emlékeink súlyát,
rég volt tekintetekbe feledkezve
vágattunk át folyónyi, forrongó pillanaton
mi,
együtt,
egyre előre,

mígnem
reszketve,

a jelenen
apróra törve,

szélujjad
érintett,

s én
érintettelek…

(Bp., 2005 márciusa )

Akkor, ott

Akkor láttam ismét
az el nem űzött aggódást,
görcsösen markoló ujjak
egymásba font erezetét,
a "Ne még…!" vonallá
szűkült
néma ajkakat;
szakadt mondatok bitóját.
Ők, fogták egymás kezét;
véres kötelék.

Ott,
a katéter-szalagok között
őrzött ajándék-percek
mohón teltek
s láttam szemében
’mint fakulnak a képek,
ellehelt sóhaját
’mint enyészeté lett.

Akkor, ott
abban a pillanatba fojtott
"Ne nézd!"-ben,
míg mellére szorított,

anyám enyém volt
egészen…

(Bp., 2013 áprilisa)

Zuhogó percek (Töredékek)

1. perc.

Befelé zuhog
a világ szürke árja,
hánykolódó habjain
tiszavirág-mocsok;
(f)eldobott
életek
bomló váza.
Együtt rothadok
veletek.


2. perc

Kezed hanyagul széttárva,
ajkadon illusztrált félmosoly váza,
befejezetlen mondat.
Vészt kongat
kába fejemben
a holnap.


3. perc

Ritmikus hiszekegy
dobol homlokod csontján.
Azt hiszed így lehet
köszörülni a csorbán…


4. perc

Két gerenda a napon.
Négy kötélre kulcsot kéz.
A rögök már kopognak.
Nincs holnap. Nincs holnap.

(Budapest, 2009 novembere)

Komisz, suttogó

Komisz, suttogó szél...
feslő szálú padra akasztott
magányom gúnyáját lengeti
kitartó makacssággal
mesterkélt szavakkal
búgva siket
fülembe:
ne félj!

Komisz, suttogó szél...
fagyott kérgű vénséges ujjaival
arcom lágy ívét csonttá simítja
bőröm alá hatolva vonja
glóriafénybe ujjaim
felzúgva
újra:
ne remélj!

(Püspökladány, 1993-1994)

Haikuk (némileg-nemileg)

Harsány hétköznap,
fehér utcakeretben-
félig zárt ablak.

---

Duzzadó folyó
magas töltésen át is
kiönti lelkét.

---

Fagynak markában
minden feslő bimbó, új
tavaszt álmodik.

---

Zöldellő pázsit;
öreg szívnek boldogság,
szerelmesnek, ágy.

---

Poharad alján,
ha igazad keresed
meg nem találod.

---

Merész álmoktól
reggel ragyogó a szem, és
foltos a paplan.

---


Vég

Benned

holnapom szótlan,
csak egy vagyok a sorban,
szememet kösd be,

tarkómra égett,
hiú, csalfa szemérmed,
porba dőlt hitem,

patakzik vérem,
vele bekenem szemem;
ne lássam véged

bennem.

(Budapest, 2013 áprilisa)

Az utolsó Kő…

… alá karcoltam
egy égő jelet.

Kelet vöröslő
szárnyára bízva,
lebegett ajkamról
a néma vágy:
Ó, jöjj el, rettenet!
S porba omlottak
az ősi falak.

Fajok haraptak
a Semmire várva
egymás húsába,
rettegett,
úttalan homályba
a Semmi vezetett,
ketrecbe zárva
a kába Lét-Világ
remegett-

Megnyíltak a kapuk…

e síkot bűzre tárva,
karmos sarkantyúkat
oszló ködpárába vágva,
Öreg Vakok Vágtája
a Tudás romjára
veszett sereget
vezetett.

Tűzszikra zápora
a rothadó halmokra
üres hit-kacajjal esett,
s a magasból leszállva
lám, a Vak, valamit
keresett.

Lehajtott fejjel
egy követ emelt fel,
üres szemgödörrel
kérdőn nézett rám;
nevetett...

(Budapest, 2006 szeptembere)

Tárgytalan hiány

Lárvaként fészkelte magát lelkembe a Hiány,
melynek tárgya sincs,
neve sincs,
s még csak szavakat sem találok rá,
hogy kifejezzem mélységét.

Összezúzott a lét.

Majd összekapartam,
véres körmeimet
testem cafataiba mélyesztve,
Magamat.

Mint egy kirakó darabjait,
illesztgettem egymás mellé
széthullott érzelmeim törmelékeit.
Öklömnyiek mégis benne a rések,
s átvilágít rajtuk a mulandóság.

Nem látok kiutat.

Port szórt szemembe az üresség,
s nincs más csak a "nincs",
a Hiány bekebelez, testébe zár…

miként én zártam testembe.

(Püspökladány, 2004 szeptembere)

Közönyök

Hazugság kínlódik
élő nyelv-nyárson;
neved a számon.

Csuklódon felzengő
öntudatlan érverés;
ez biz oly’ kevés!

Arcomon csobogó
semmiség-érzet;
érted alig-könny.

Távolba révedő
lét-közöny;
vagyontalan lélek

sajnállak Téged…

(Bp., 2012 májusa )

Ismét alig... 


Ismét.
Görgetem a papírt
ujjaim között,
aszott gerincén
néha meg-megállva,
emelem ajkamhoz;
valamire vágyna…
Nyelvemmel
meg-megérintve
mohóságom
tüdőm nyeli el,
s ontom
néma sikoltással
sóhajom;
érted-levegőm.
Alig-én,
alig-te;
parazsat
biccentek
a szélbe;
volt értelme?
De senki sem felel.

Cigarettám
félbetörve…

Ismét.

(Bp., 2012 szeptembere )

Lehetne nevezetlen

...mert lehetne
másképp…

Épp nem szép
az álmom.
Szerte tépte
ébenbe csavartan
az éji katlan,

kétely-lázas,
fekete leple
tapad izzadtan
fénylő testemre,
s málló hő alatt
én-telen kénytelen
az öntudat mulat:

rajtunk nevetve.

Mázas viráglelke
bámul szemembe,
leköpve-megfeddve,
mert valahol "odaát"
alig ténfereg e láb,
s néma kérdését rebegve
tűzöm lelkemre:

tán fetrengve
alább adnám-e…?

Felel-e felelet feladott,
feledett nevemre?
… nevezetlen sem.
Sebzett eszem epedne
egy-egy elme-fanyar,
szűrt szó-valóért,
s hozzám tűzött,
kopott fű-zöld
lé-t-címletet
s felfedett kezeket
én eme fedetlen,
feddhetetlen
szar markolnék,
mint otthagyott
kósza akaratot,
míg támaszom volna a fal.

De kit a tél éle hamar
híd alá űzött,
kékre-zöldre fagyott
alig-tagokkal
-élve,
mindig
remélne

… mert lehetne
másképp.

(tanulság-avagy miért ne írjunk láztól ködös aggyal)

(Bp., 2007 decembere)

Frivol

Egy kissé ledéren
parkban áll a kokott,
álla finom fehér-márvány;

idővel megkopott,
pajzán kék erezet ül
szép szobor-orcáján.

Lágy ajka fénytelen
mosoly ívbe görbül,
képzel tán’ vad légyottot;
karját nyújtva cédán,
magának egy kőpadot
választ vőlegényül.

(Bp., 2010 januárja)

Horizontológia

Lélekhorizontom szélén,
mint sejlő délibáb
játszod,
hogy vagy.

Karnyújtásnyi fény-önmagad
függönyszövetén csalóka láng
arcod.

Álmod
enyém,

és szerteszórt
száz szép szavad,

mit’ gyűjtögettem
remény-kötényem
mélyébe;
belőled fakadt
mosoly-magvakat
télre.

(Bp. 2009 novembere )

Veszett penge nyele

Mérföldekre tőlem
elérhetetlen
függnek,
mint mosott patyolat,
tudat-légben
kiterített,
alaktalan szavak

tétlen-lenge kötélen,

s bár gondolatom
veszett szele
néha beléjük kap,
lényegüket
el nem érem,
talpam,
szemérmem

földhöz ragadt.

Köröttem
mállott múlt-falak,
hallgatag kalit’.
Benne meg-megrebben
egy pengeélen ülő
ingatag alak;

lelkem

siratva titkait.

Bp., 2008 júliusa)

Selyemszárnyak

Tekintetem hálójában
vergődik a láthatár.
Egy mozdulat inaimban
kuporogva jelre vár.

Kiterítve hever bennem
pupillátlan mozdulat.
Selyem-szárnyú lelkem csendben
nálad keres partokat.

(Bp., 2005 áprilisa)

Utolsó pohár (avagy a sok szó, ami elszállt)

Én balga,
a szó elszáll,
csupasz ím a tál
karcos rím-alján
kanalam verem;

bennem kong
hangja,
ihlettelen.

Hiába
a profán
"abrakadabra",
vers újra
nem terem,
bennem,
Pont.
Érted…(?)

(Bp., 2010 márciusa)

Csim-bókok

AKOLonc

Gáncsos nyelvű kutyák ugatják a tűnő holdat
holnap-huzatban tetszeleg a májuk
bundájuk csimbókjait vetik egy-másra
de többre (tőlük) nem telik
csak ugatásra.



Művet Ereszt-és

Ömlengő frázis:
gondolat-sztázis
szirupba ragad
szótag és rag.

Rím fara ferde:
sor-vég-keresztje
mit mívesen elfed
el-eresztett nyelved.



Valami-ért-elem

Értelem tetem
kupacon
csupasz konc
a rím
szó végén ím
lobogó rag-lobonc;
értelemtelen?
sorokba temetem
s a tartalom
lesz-a-rom
versemen…

(Bp., 2008 decembere )

Esős alkony
(szó-ecset)

Gyertyacsonk árnyékok hajolnak
az ablakok rezzenéstelen
fenyőkeretére, mereven
kieresztett karmokkal
ázva vágynak
húsába tépni a fának,
majd cikázva múlni el menten
mint a fény, 
elkeseredetten
nyomukba illan a nap,

egy feneketlen percbe
merülve esetlen testtel
a pillanat szemébe kap,
míg nedvesen csillogó,
önmagába görbült cseréptetők
sora párolog tova ernyedten,
s őszbe hajlott képmások
csüggnek a rőt-fényben izzó
pocsolyák sokat mondó ráncain.

(Bp.,2005 júliusa )

Néhány szóban

Arcodra vetült az idő,
majd csöppet elidőzött,
de a mámor elszállt,
s az idő győzött;
rajtad s rajtam.
Vajh'akartad
s én akartam?

Arcodra vetült az idő,
s én nézem szenvtelen:
szemeidet feledés
keretezi,
szádat
az elmúlás.
Az idő győzött-
a megkopott téglák között
üres vágyak
romjai állnak.

Könnyé dermedt
arcomon a magány,
szemembe meredt
a tekintet;
visszabámulok
reám.

Elhagyott a ház-
rám senki sem
vigyáz…

Az éj
fejemre zúdítja
képeit,
a néma csend
szítja rémeit
s alant,
vakon tapogat
a tudat:
a józan észből,
mi az
mi maradt?

Károg a lomb, kikacag…
ha elröppen,
mi marad?

(Szarvas, 2003-2004 )

Olykor

Olykor,
szádra ütnék;
csak ki ne mondd!
Nyersen érinteném szád,
- a reménytelenség szétzilált,
rímtelen vesztegel
a sor…

Csak mint karcolat
életed hátlapján,
színtelen,
személytelen
létezem.

Nincs könnyem sem.
Kiapadt forrás a szem,
HANG,
ajkamon reked;
válasz-talan,
szenv-telen
s-írok:
Neked.

(Szarvas 2004, szeptembere )

Négykezes

Bőröm alá simítottalak
csendes lobogón,
mosolyba rejtve
vágytalak,
nappal éledt;
benned lobogón,
véremmé lett
áradat…

Gyöngyöző patak
pezsgő színnel,
combom árkában
szalad—
ajkad lopnám,
de nem ér el,

sóhajjal felesel
minden szavad,

hördül,

halkul,

benn akad…

… ám fordul
a kocka
új kéj ver
tanyát,
ujjaddal bontva
testem fonalát,
mellkas robajában
lobban a láng,
bőr alatt
izzik,
űzve egyre,
négy kézzel
kedvünk keresve,

kifulladásig

s szerte-
széjjel…!

Gyűrj össze!
Tépj el!

Alázat-nedves lepedőn nyújtózik az éjjel,
csendes dobogásba merülve
rest, ám forró szenvedéllyel
új álmot keres,

s testet
csókol
a test.

(Bp., 2013 decembere )

Nem elégszer

Látod,
nem elégszel meg
kevesebbel te sem
mától.

Hallani vágyod,
beinni a reggelt,
részegedni zajától
bárhol,
falnak taszít
s ágyékig gyötör
eme gyöngyödző gyönyör;
fél ajkak közé préselt
sikoly-mámor

s Te
balga,
lelkesen
megteszel bármit
faltól az ágyig,
Akarva.

Így,
míg zihálva
hömpölyög az utca,
felette kikönyököl
ablakunkba
a belső kényszer;

"csak még egyszer"!

elcsitít ringató
ölben öl…

(Bp., 2013 februárja )

K(i)út és forma

Kocsányon függő,
tágra nyílt pupillák mögül
évezredes szem les
elő belőlem.

Nincs tegnap,
ma,
sem holnap.

A tekintet,
mi így kitekinthet
az egyetlen kiút
"porból vétetett"
testkútba vetett
valómnak,
Ős-szelencébe zárt
feledett tegnapok
örvénye húz,
s formába zár
a létezés.

Elnyűtt élű,
pergamenné
aszalódott,
feslett fényű
emberhéjban
ücsörgő végtelen,
névtelen
"Lény" vagyok,
de megtörnek
szikkadt ajkamon
a vértelen
mondatok.

Létgörcsöktől rázkódó
idegrostok szálai
s százai által kötött
gúzsba csomagolva
bomlasztanak
egyre ostromolva
a rám merevedett
megélt pillanatok
csorba ívvel keretezett
élmény-vázai. 

(Bp., 2005 augusztusa )

Kiált

A semmi közepén
gubbaszt elmém;
önmagamba zárt
kalitka,
sehol,
semmikor.

Ha megúnom,
lohol
körbe-körbe a gondolat
s már szédül;
pokol ez–
jelmez nélkül,
meztelen,
sehol,
semmikor.

Tenyereden fekszem
Mindenség!
Nézz le rám!
Te belém látsz
szemtől-szemben;
"segítség"
sehol,
semmikor.

(Bp. 2013 februárja )

És tovább

Mint vetítőn
a lefutó árnyak,
átadva helyüket
a félhomálynak,
melléd lépek
és tovább,
rád sem nézve,
kézfejek röpke szerelmét
más nem látja
csak az idő,
a hangtalan,
néma,
titkát őrizve
nő fölém;
mint magasztos
fejfa…

Könnyemet öltve
gyöngy-feketébe,
mosollyal takarva
arcomat,
napról-napra,
évről évre,
végig égve
csonkként is,
néha vágylak,
álmodni magamnak;
akarlak,
amint szívünk dobban
s kihagy,

majd feledni
mindent
'mi jó,
ki vagy,
tudni
nélküled
élni,

s feléd se
nézni

elhaladóban…

(Bp., 2013 májusa )

Reped

kemény szavakat vágtam a falhoz
nyomán még a por itt kavarog
otromba ökleimre téglaszilánkok
csíkjait aggattam
predesztinált cserepeken heverek
tükörképem haldoklik halkan
alattam
tombol a düh és oldalba taszít
reped a térd szét
vére folyik
bennem
belőlem
a por még itt kavarog
heverek csendben

míg akarok
míg halott
s fakóvá válik alattam
a zokogó düh

kemény szavakat vágtam
magamhoz
falhoz állítanám
ocsmány szám
s talán
a téglaszilánkok a falban
nem peregnének
oly’ vörösen
csak halkan

rám

(Bp., 2012 decembere )

Félcédulás

Cédulák III.

Siket fülem
jajjom nem hallja,
ketyegő létidő
tépi, szabdalja
kihűlő testem…
Ágyamon tegnaptól
vérző lepedő;
közénk gyűrt,
láz-fehér öntudat,
párnaciha-sikoly
marja torkomat

s már nyelni sem tudok,

orromban illatod
burjánzó leve,
(elmémben alakok
szeret-kezek, -lábak
heve-s áradás,)
itt fekszem,
de látlak…?
Plafonon felém
tekergő árnyak;
készülő számadás…


Cédulák IV.

Egymásba torzuló terek
a térdre hullott csendben;
(Lámpa fény-csonkja alá
kuporodó setét
lomha testét
vacogva öleli
s
tördeli
halovány kezét,)
lélegzeted képzelt,
alig-neszét
hasadt dobhártyám
nyeli
önfeledten,
szívem félrelép
egy-egy ütemben;
a zene Isteni…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
/Csokonai/

(Bp., 2012 augusztusa )

Tanullak

Még tanullak elfogadni.
Van, ami van, üres tenyérbe mormolt szeretlek,
heves csókok, hitvallások, eretnek
szélnek, Vaskereszt.
Azt mondod, ennyi, hiszem hát!

Nem ereszt mégsem,
markában tart Karmád,
mint Átok, bálvánnyá faragva
figyel, egyetlen szemmé szűkült résen.

Tanullak nem hinni, hogy vagy.
De nincstelenné tett mozdulat üvölt a célért,
mint éhező, falat kenyeréért, vélt
s valós egyre megy,
ha adsz is magadból,
morzsáid adod.

Tanullak, mint együgyű diák,
bennem másképp zengnek a dalok, kiált,
mi benned csak csendben andalog.

Lásd, okulom disszonanciád!

Elfogadom némán, vakon,
s mire sikerül megtanulnom
leckédet egészen,
a semmivel is bőven
megelégszem.

( Bp. 2015 júniusa )

Halkuló

Felkel mégis ágyából a kereszt,
csügg rajta s neszez
fél-ember kusza corpusa;
alig kéz, alig láb, alig szív
őrlődő aktusa
ez,
rácsait rázza az állat,
a valaha volt ember.

Ne nyisd ki szádat!
Nem kell.

Szavaknak értelmét
az idő mossa,
halkuló tudat,
jótékony
jussa.

(Bp., 2016 májusa )

Éhség

Belém kiabálja visszhangjait az éj,
e kétrét görnyedő okság.

Áhított boldogság;
megrágott fél-alma-szerelem.
Vérző ínyemen
fájdalom nyila
lobban,
ég-vágyakból riadtan
kuporgok beléd—

feléltelek magamban
s most vonaglik lelkem
éhező nyomora;

zsebemben roppan

száraz kiflivég.

(Bp., 2016 májusa )

Zárd le!

Csukd le szemed,
esztétikai rettenet
seszínű arcom benne,
pupillám szűk köre
lelkembe döf bele,
feneketlen sötétség!

Újabb purgáló nap követi a mát,
rettegve menekül az emlék,
foszlánya férceli még
magát,
szakadt pillanat-kelmék,
sóhaj-gyöngyök pergését
az éj maga viszi szélnek,
setét enmagam testét
már alig fedi ék,
dísztelen
hitetlen
lettem.

Kérlek,
zárd le szemed
bennem!

Már nem ejtek több imát...

(Bp., 2015 januárja )

Metamorfózis

Átszűrődtem ujjaim között, s mint
a földre pergett szavak mentén hullott sóhajt,
hangtalan ivott fel a föld.
Mégis megmaradtam.

Köddé válva keringtem mellkasom mögött,
érverésben sejlő dobbanás szövött ritmussá,
s oldódtam vérré magamban,
mégis maradtam..

Csupasz lelkednek feszültem keresztként
támasztva szürke mindennapod, szemed léptékét
én el sose hagytam,
s lettem semmivé
itt maradtan.

(Bp. 2015 januárja )

Semmiér'

I.

Mondd, mikor nem mérem már máshoz
sóhajtásod,
s mikor nyugszik meg tudatom, megbocsájtva
gyávaságot,
minden nem tettet?

Az ágyat,
az örök bevetettet,
az évről-évre
küszöbre szeg’zett
álmok vedlett bőrét,
az órákba dermedt
vágyat,
az ajtókeret
„ne menj még”
sikoltó csendjét,
mondd, megbántad?

Párnádra vetett
hitem ócska teste
mit kezed fel nem szedett,
elveszett,

érte
ki fizet!?


II.

Elpárolgott dühöm köde rég,
s mint eszét vesztett barom, hagyom,
katatón nyugalom nyomjon agyon.
Végtelen lassan szakad
mesterkélt álarcom alatt a hús,
míg mar e szótlan, bús szörnyeteg;
A „Te enyém”-ség.

Nincs nagyharang.

Harc nélkül elestem;
mélységes sebeit nyaló,
öreg lelkem
ég,
s mint makacs állat,
újra meg újra
vakon tép magából,
édes perceket gyomlál
a sorskerék-malom,
zakatol mégis a végtelen
bennem-feléd,
csendem dúlva.

Az asztal ledér,
rajta forró tea
gőz marasztal,
töltök újra,
nyel a torok,
elindulok
valahova,
semmiér’.

(Bp., 2014 decembere )

Félcédulás

Cédulák I.

Arcomon konok,
szakadt rés-mosoly,
számat zárt
varratok fedik.
Ima itt hasztalan.
Szavakra sem telik,
hűlt húsomba
ujjaim fonom,
kék-percek
katéter-ujjai
tekeregnek
merev nyakamon,
s mint pulzáló báb;
vagyok.
Élek tovább,
Nektek,
holnapok…


Cédulák II.

Itt fekszem;
konyhakész.
Arcom temetetlen
gödrein ráncok.
Liluló erekkel
a csodát várom,
(felszabdalt lélekkel
lassabban vérzek el)
kitárt kezekkel,
csont nélkül,
mint kit megrágott
az élet.
Oszlóban
temérdek
álmom…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
(Csokonai)


(Bp., 2012 augusztusa )

Kuporgó

Megtört a hajnal,
álomból fel-felzúgó,
visszhang-szavakkal
reám ront a reggel,
s mint csorba cserép heverek,
körém dobált, gyűrött
mondat-tetemek alatt.

Alám húzódnak egészen
az éjből fakult árnyak,
talán ők is fáznak,
s bőröm melegében
találnak otthont,
míg arany-gőgjében
fürdőzik a nap.

Izzó szárnyakat bont
a horizont
homlokomra,
én, szinte reszketek,
szememet szúrva
emléked
tetézi kínomat.

Testemnek feszülő harmat
bont szikrázó új ruhát,
karomról csipkéje csendben csepereg,
összegyűlt, amorf tócsájában
nevetve mutatja elnyűtt arcomat,

jól lássam, mim maradt…

(Bp., 2012 márciusa )

Kicsinységeim

IV.

Vagyok,
mint létbe fagyott
örök zárvány,
borostyánban hagyott,
apró múlt-piszok,
őrzöm alkonyok
kopott tűz- ruháján
otthagyott
arcotok

magamban

vagyok,
mint faragott
múzsa-bálvány,
idővel megfakult
ajkamon skarlát folt,
színe még rád rikolt,
tehetetlenségem árán
csalok elő mosolyt
az élet keskeny száján,

volt, mi volt.

(Bp. 2010. áprilisa )

Gyertyaláng

Benned a fény sosem látott vendég-
látogató gyertyalángod lennék,
halkan kopogok.

Zárt kapudon nyoma sincs szavaknak-
rátűzted a világot magadnak,
intő figyelem.

Angyalarcod árnyakat takargat-
szép maszkod mögött éned hallgatag,
hű társad, magányod.

Elvástak körmeim zárt ajtóidon-
vérző bőrömben szálka: milliom',
sebeim, sebeid.

(Bp., 2011. januárja)

                 Hátravetve

                 Két váll

a fémrácson
légy száll,
ül meg
a szájon;

(Tátog…)

szem fókuszál,
álmok kushadnak
néma sorokba-

(Már látok)

és egyre
dobol tudatom
szívem ütemével,
de…

Ad-
hatna
tán’
(valamit!)

még
egy perc
lám
(Ki van itt?)

mi
haszna
lesz
(Semmi sem)

rég
ketrec
ez.
(énnekem.)

Belém szakadt
az éj,
kontúrja
nem ereszt,

(Jajgat)

nem remél
már
(bennem a szó.)
több hajnalt;

nincs "ha majd",
sem új,
levetett ruhás
frázis,

(Szád is
félrehúzva tart’!)

koszlott lepel-mosoly
alatt
nappalt nem hoz
a holnap,

(Kétes az is mi van,
volt s akart?)

homlok-plafonon
fohász rian,
hol-mi filléres,
szakadt,

után’ csapott "Amen"
lohol nyomában
(Bent)

téves
az egész
bóvli,
nem komoly,
mégis Ok,

s zokog halkan
az oktondi.

(csend.)

(Bp., 2013 novembere )

Mákgubó

Szórt fényemben
nem sütkérezik már a nap,
elhomályosítanak
tévhittel felkent emlékremények.
Lángom egykori fényéről
már csak
lépéseim nyomán elszóródó
hamukupacok tanúskodnak.

Mumifikálódott tetemem felett
nem köröz keselyűhad,
saját éhségem az mi belém mar.

Az idő pedig csak telik
- mondják - s én elhiszem.
Bábként bólintok,
az akarat,
tudatom boltíve alatt
aludni tér.
Szikkadt ajkaimat
felsebezték a kimondatlan szavak,
rezdületlen pupillám
homályába vész a gondolat.

Nyitott vagyok,
mint a mákgubó,
mely szétszórta 
magjait.
Üresen, 
tompán zördülök,
ha megráz a szél.

(Bp., 2004 szeptembere )

Aprók

Lopott aprók

Aggódni bújik ölembe a holnap,
tágra nyílt szemei tükrébe olvad
arcom pergő éle…
Reményre éhezik a tudat,
üres perc-zsebeimben kutat
hátha, de mégse…
meglopott a tél kapzsi marka,
számot vetett semmit sem hagyva,
hátra sem nézve,
kincseim az éjjel magával vitte.


Ma minden

… meleg tenyereidbe hajtom arcom-
könnytelen már az éj;
elnyelte a has’ dosó fájdalom,

ma minden oly’ fehér,
mint egy ravatalon…


Ma semmi

Elfolynak az órák
szinte érintetlen,
kezem sem nyújtom;
vétlen-tétlen szolgák
lógnak mellettem.
Te, Ölelsz-
meredt testemet.

- de e test temet-

Fejem szürke ólom,
vesztett terhemet
rajtad kihordom.
Meddig még…?!
Magamban vajúdom.

(Bp., 2010 novembere )

TeremtŐ

.. hát megjöttél.

Bágyadt szívembe
oltod vad árnyaid,
pedig még alig
engedtelek be;
korhadt húsomba
váj metsző fogad
s mint utóbb,
vadul csókol szád,
belém lehelve
csupasz-pusztán magad.
Libabőr-kabátom alatt
jeges ujjaid ölelik át
izzó nyár-derekamat.

Csendben
imára kulcsolódik
bénult kezünk:
amint ujjainkkal
szeretkezünk
zsebemben.

De lám,
csak vértelen-végtelen 
esteket hozol,
szíved helyén
szertelen hó szitál,
fagyoddal érinted szám,
rám boruló alakod
bazalt-szín fejfám.

Testetlen-fehér gúnyádban
reggelre gyűrött az ing;
bordáid sorát látom,
köztük tenyerem nyomát,
korom színezi fásult vállaid.
Múló álom vagy megint.

Jöttél,
de nem szóltál,
a csend ölel körül ma is,
csak zúzmara-könnyes
mély ég-szemed beszél
bennem

temető teremtő
tél…

(Bp., 2012 májusa )

Lélek-liget

Szikkadt
betontömbökön leng
már
dévaj-vörösen
a muskátli illatú tavasz-abrosz,
karcsú üvegfoszlányokon kosz
s bódult félmosoly dereng,
ölemben
ásító napsugár
festi meg
a bennem aranyló csendet.
Téglasor-ízzel keretezett terek
buborék-gömbjében
ében-arcú árnyak
karjaiba vágynak
tikkadt nyakú
imidzs-emberek,
szerte folton-folt
aszfalt-ligetek,
egynek
kopott tenyerén
pihenek.
Kósza szél zizeg
szertelen szerelmet
búza hajamnak,
ma vetnek,
holnap aratnak
otthon,
hol dús-keblű,
lomha arany-bokrokon
gyöngysorként leng
az ezer szín csivit’,
szemem lehunyva
hallgatom kicsit,
hűs homlokú
tegnapok
tiszta hangjait.

(Bp., 2012 májusa )

Tavasz-remény

Ág-bogas árnyak hálóján
mézként csorog át a fény.
Sütkérező levél-kezdemény
bújik elő lassan, kábán,
mélázva még téli álmán.

Öléből lassan előringva
feslő-zöld virágszál
föld-ruháját bontja,
lebbenő gőz a váll
selyem-pára fodra.

Hajtáshegyén csillogó harmat;
(remegő tavasz-remény)
koszorúján rög-televény,
míg sejtjei léttel dagadnak
ő, az árva, szerény,
arcát tartja a napnak.

(Bp., 2009 áprilisa)

Viharra vár a határ

Szikkadt szénát
szór szerte
egy szekér
kereke,
penetráns
porba görgő
gyöngy-göröngyön
döcögve nyöszörög
a nyár.

Szinte fáj,
szomj-fényes
fekete föld fodrán
gyér gyom
vegetál,
hét napos patanyom
árnyékában
szél alig jár.

Út szélére vetett,
kusza rend lohol
a kopott út mellett,
kalász se rezzen,
kopáran izzó
ág-rengetegben
tikkadt reccsenés piheg,
az illékony csendben
fennen eget karcol
egy madár,
hangja hideg,
rikoltó
nyomában
fásult kék
ébredés
derengve
száll.

(Bp., 2007 júliusa)