Jön 

Szememmel szemedbe vesztem,
kezem, kezedbe tettem.
Tehetetlen lettem
szerelmeddel szemben,
megremegtetett,
bennem pezsgett fel,
leheleteddel betelt
mennybemenetellel,
testem eme egyetlen
"szent" percben
teljesen elveszett.
Megszerezted lelkemet vele.
Benned lebegett megperzselve,
beteljesedetten pergett
selyem-mellemen edzett,
feszes tenyeredre
(nevetve tettetted
szerelmedet)
kegyetlen kedvesem,
te, szenvtelen leteperted,
elengedted...
Megrepesztetted leplem.
Felfedted vele gyenge,
rejtett felem,
mely megsebezve
nem kellett
neked.
Eltemettem e szerelmet,
de jegyezd meg;
nem felejtek

s nem ment fel
ezerszer ezer keserv sem,
ne feledd, reggelre reggel,
estre est
jön el.

(Bp., 2014 decembere )

Némafilm

Nem állnak össze a percek, szóródnak, hullnak,
mind másfele tart, jövőnek, múltnak,
nem érzem súlyát semmi időnek,
oldalamból kinőnek
az árnyak,

(értem jönnek)

még látlak,
szemem résein át
szűrődik egy tétova valóság,
kapaszkodva hajnali sugarain a napnak,
emlékek kusza szálain a hangok szakadtak,
mosott rongyként, szélnek kiterítve
leng rajta lelkem kidobott teteme.

(Bp., 2014 decembere )

Semmiér'

I.

Mondd, mikor nem mérem már máshoz
sóhajtásod,
s mikor nyugszik meg tudatom, megbocsájtva
gyávaságot,
minden nem tettet?

Az ágyat,
az örök bevetettet,
az évről-évre
küszöbre szeg’zett
álmok vedlett bőrét,
az órákba dermedt
vágyat,
az ajtókeret
„ne menj még”
sikoltó csendjét,
mondd, megbántad?

Párnádra vetett
hitem ócska teste
mit kezed fel nem szedett,
elveszett,

érte
ki fizet!?


II.

Elpárolgott dühöm köde rég,
s mint eszét vesztett barom, hagyom,
katatón nyugalom nyomjon agyon.
Végtelen lassan szakad
mesterkélt álarcom alatt a hús,
míg mar e szótlan, bús szörnyeteg;
A „Te enyém”-ség.

Nincs nagyharang.

Harc nélkül elestem;
mélységes sebeit nyaló,
öreg lelkem
ég,
s mint makacs állat,
újra meg újra
vakon tép magából,
édes perceket gyomlál
a sorskerék-malom,
zakatol mégis a végtelen
bennem-feléd,
csendem dúlva.

Az asztal ledér,
rajta forró tea
gőz marasztal,
töltök újra,
nyel a torok,
elindulok
valahova,
semmiér’.

(Bp., 2014 decembere )

Kezdet és vég

Meg nem fogant,
ágyra hált álom
magányom,

levedlem
magam,

terítem
kerevetre;
holdvilág-patyolat,
amint megteremtett…

Végtelen,
érintetlen anyag-
létem kivár,
határtalan,
sivár türelemjáték;
bárányfelhő-ég
fodrába képzelt
két egymást ölelő alak

szél fúj,
széjjelfoszlanak…

(Bp. 2014, márciusa)