Lám, hullnak

Lám, hullnak a szirmok
pedig csak most volt tavasz,
megszületsz gyermek
s már nem vagy kamasz.
Fagy reccsen, megtörik hamar az ág—

Halom alatt nyugszik rég,
a jó anyád.

Tavasznak illatát
bódultan szívod be,
lendül a kar és dalol a lélek,
ám télbe fordul újra a táj;
eltűnnek szemedből ifjonti fények—

Kel a jaj és a baj,
meg a muszáj.

Aggastyán léted,
mint gyertyának lángja
pislákol – érzed;
hív utolsó táncra,
(de szíved nem éled,)
nyomodban máris a halál lohol—

tüzed kihúny, meg senkit sem éget,
csillagok nászához csatlakozol.

(Bp. 2017 áprilisa )

Kegyelet

Felkelt;
izzó szégyenérzetét akasztva szögre,
meztelen indult s nyögve-
zihálva mosta össze
hajnallal a reggelt.

Nagy hangon perelt;
istennel, kutyával, paddal,
s rogyasztott térdekkel
e földi iszonyattal,
de az sem felelt.

Borgőzzel telt;
fél-elméjének rabja
szögekkel vert egóját rég
csap-kereszten hagyta,
megnyugvást csak emlékekben lelt.

Elsiratta a telet;
míg volt bor, volt társa,
ám csak a tavasz, mi látta,
mint szállnak kopott kabátja
alól fel, a legyek.

(Bp. 2017 áprilisa )