Hőség

Hőség
a párával
összefonódva
nyalogatja tébolyult
lepelbe bújt homlokom
rongyos félvallomás
megnyúlt árnyéka
lóg szemközt
a tűzfalon;
még
profilból
látom nyitott
ajkadon
mint
ég
el
egy
sóhaj,
odakint
rezdül
az éj,
dörren
az ég,
s én,
a tolvaj,
szorítom
markomban
kincsem;
egy
darabka
férc foszlik
kék ujjaim
közül-
ruhádat
markoltam
nemrég
…
.

(Bp., 2007 áprilisa )

Szemedben

Hervadt horizont homályában
ajkamon fürdik
az est,
verejtéke rőt verest
s karmazsint
fest,
a pohárban
Gint
ringat a szél
s hulló levél
hint
kezemre
éji harmatot

-hallgatok-

pézsma párnán pihen
meztelenné csókolt
karom,
akaratom temetve
s feledve
él,
szemedben
a holnap
rezzen,
hulló levél
tétován
lebben
simuló kezedre...


(Bp., 2007 februárja )

Post mortem mundi

Meleg méh-matéria mélyén
esendő idő-mag remeg,
árva szemében vak a fény,

céltalan árnyak felett
csalfa szikra a lét-remény.

A Nap duzzadó ördög-szekér,
éjnél feketébben izzó tömeg,
hasadék az ég szeletén.

Oszló szárnyú angyal lebeg
a vér-végnek legvégén…

Lét-porrá szikkadt föld felett
haldokló ösztönű szenvedély;
hamu öleli a köveket.

Eredendő bűnöket
kerget a szél…

(simítja arcod-
mint utolsó kenet)

Nyomát vesztett,
hevenyészett lelked
talmi istenhez tér,

percek, órák, napok, hetek
nyomtalan telnek,

(nincs több kezdet)

bár fogja még kezed
az önmagába oltott
testetlen nemző Lény;

pórusain át csepeg
a Végtelen eredet

(a lét testamentuma eltemettetett)

s ezt látva,
remény-vesz(t)ett,
profán tömeg
lesi sóhaját;

játszva szüzet
s szentet,
"hátha…"!

(Bp., 2007 novembere)

Lehetne nevezetlen

...mert lehetne
másképp…

Épp nem szép
az álmom.
Szerte tépte
ébenbe csavartan
az éji katlan,

kétely-lázas,
fekete leple
tapad izzadtan
fénylő testemre,
s málló hő alatt
én-telen kénytelen
az öntudat mulat:

rajtunk nevetve.

Mázas viráglelke
bámul szemembe,
leköpve-megfeddve,
mert valahol "odaát"
alig ténfereg e láb,
s néma kérdését rebegve
tűzöm lelkemre:

tán fetrengve
alább adnám-e…?

Felel-e felelet feladott,
feledett nevemre?
… nevezetlen sem.
Sebzett eszem epedne
egy-egy elme-fanyar,
szűrt szó-valóért,
s hozzám tűzött,
kopott fű-zöld
lé-t-címletet
s felfedett kezeket
én eme fedetlen,
feddhetetlen
szar markolnék,
mint otthagyott
kósza akaratot,
míg támaszom volna a fal.

De kit a tél éle hamar
híd alá űzött,
kékre-zöldre fagyott
alig-tagokkal
-élve,
mindig
remélne

… mert lehetne
másképp.

(tanulság-avagy miért ne írjunk láztól ködös aggyal)

(Bp., 2007 decembere)

Viharra vár a határ

Szikkadt szénát
szór szerte
egy szekér
kereke,
penetráns
porba görgő
gyöngy-göröngyön
döcögve nyöszörög
a nyár.

Szinte fáj,
szomj-fényes
fekete föld fodrán
gyér gyom
vegetál,
hét napos patanyom
árnyékában
szél alig jár.

Út szélére vetett,
kusza rend lohol
a kopott út mellett,
kalász se rezzen,
kopáran izzó
ág-rengetegben
tikkadt reccsenés piheg,
az illékony csendben
fennen eget karcol
egy madár,
hangja hideg,
rikoltó
nyomában
fásult kék
ébredés
derengve
száll.

(Bp., 2007 júliusa)

 Gallértalan a Hold

 Alattunk
  gallértalan a hold-
   mély csillagmezején
    fénytől csapzott
   felhő-gőgét eladva
  gunnyaszt most
 az ég peremén

 bársony-kék
  álomba bódul
   a pergő szálú rét
    föld karjára hajtva
     millió virágfejét
    aranymézről
   sugdosó lehelet
  simítja a pázsit
 selymét

 csak a
  csöndcserfes
   cirregés
    csörgedez
     az éj falán
    zizegő nád
   száz szálán
  szunnyad
 a madárdal

szín s íz mállik szét

 mákonnyal
  festve
   a selyemlég
    édes-nedves
   kelméjét
  illékony vággyal
 hintve meg
  a tó tükrének
   felszínét
    melyen
     ott remeg
    mint feslett
   bimbójú
  műremek

 csónakunk.

(Bp., 2007 márciusa)