A túloldalon 

Az éj neszektől vemhesen
roskad párnámra
s az őszi levél-alom alatt
kotorászó gondolat
fölzavarva ugatja meg
giz-gaz álmok
rezdülő árnyait.
Nesztelenül riad
egy szú a fában.
Rémísztő álmai fojtják
konszolidált cirregését
egy ócska dunyha alá.

Láncra verve üt
a kakukk a falon,
háza kertje
pókhálót terelget
s vakon továbbszáll
az ernyedt oltalom.

Könnyét hullajtja
odakünn a Lét,
szemét söpri
a járdaszélt,
koporsót készít
egy szorgos kéz
a túloldalon…

(Bp. 2005 novembere )

Jó volna

Még
konok,
valóság-kék
lánggal izzanak
a tegnappá olvadt
napok.
Halkan mormolok,
magam elé ül a Csend...
Ajkamra lassan tűnő
alkonybarázda
feszül,
egy-egy szó leng,
majd tova szállva
a kontúrtalan mára,
árva árnyú emlékek fűződnek
a nyári ég feslő anyagába.
Mákonycseppet
csepegtet a lét.

Jó volna még
selyemszálakkal
szőtt harmatmeséd
hallgatni,
s fel-felkacagni
igazán, szívből, nagyokat,
amint ragyogó fénykorongként
gyertyát tart felettünk pirulón nap
s egy-egy elejtett sugara
cinkosan kacsintva
csupasz indaként fonódó
forró testünkbe
harap…

(Bp. 2005 szeptembere )

Álomhordozó

Pasztellszín álmot hordozok,
s csillagszóróként ragyogok,
mint szikrázó égi Jel
a szürke homlokok
dombjain.

Pislákoló pontként
az álmos város
lomha ködpárnája
alattam ragyog,
szokványos,
kék-sárga
fénnyel.

Villódzó, konok neon-szemekkel
bambulnak a néma utcák fel,
s leget ölelő szárnyaim alatt
lágyan simító hűs szelekkel
kergetőzve csatangolok, 
várva,
míg rám nem köszönt a reggel
dér-fakó fátyla.

A sötét utcák sóhajnyi álma
velem együtt szállva röppen el.

Talpam alatt friss dunyhaként
ropognak a fellegek;

fejetek felett
árnyékot sem vetve,
rajtuk lépdelek
Emberek.

(Bp. 2005 augusztusa )

Tavaszi üdvözlet

Vastag bőröm kontúrja alatt
feszítve pulzál az érverés.
Izzadtság ül konokon
homlokom boltjára,
amint cikázva
testem szövetén,
egyre gyorsuló
ütemben robog át
újra a féktelen vér.
Lüktet.
Lüktet forrva,
homályos hónapjaim
szikkadt emlékeinek vázain
feszít dölyffel,
beolt léttel.

Léttel s ízekkel terhes
illatorgiák kavalkádja
facsarodik orromban elő.
Pattanásig simítja
ereim falát a reszketeg,
béna természetet felőrlő élet
lüktető gyorsasága.
Fullaszt ez a tempó. 
Félek.
Ám táguló pórusaimon
szikrázik a harapható
fénnyel kergetőző
tavaszi lég. 
Még!

Lélegzetem
minden rezdülésre
szikrákat csihol
bensőm üszkösödött falain.
Tűzként, fel-fellobbanva
ünneplem magam
Magamban;
az ébredő tűzlélek.

Majd néma,
torokba fojtott rivalgással
tárom ki szárnyaim
a szélnek...

Üdvözlet nap!

Üdvözlet az ébredőnek!

(Bp. 2005 márciusa )

Érintések vonzásában

Csak egyszer
érintettél,
s bennem
kavargó áradat
fakadt kezeid nyomán;

zúgó tajték lettem
sötétlő vized
felszínén,
s alattam,
mélységedtől félve,
remegő ívbe feszültek
csillámaim.

Ajzott hullámként
feléd áradó testem
fékevesztetten
simult reád,
bensőm ősi,
felmorajló hangját
sodorta az örvénylő vágy,
követve a sóhajaid keltette szelet,
hajtottalak -
vagy te engemet?

Egyre
sodorva-terelve
felém-feléd
még meg nem élt
emlékeink súlyát,
rég volt tekintetekbe feledkezve
vágattunk át folyónyi, forrongó pillanaton
mi,
együtt,
egyre előre,

mígnem
reszketve,

a jelenen
apróra törve,

szélujjad
érintett,

s én
érintettelek…

(Bp., 2005 márciusa )

Selyemszárnyak

Tekintetem hálójában
vergődik a láthatár.
Egy mozdulat inaimban
kuporogva jelre vár.

Kiterítve hever bennem
pupillátlan mozdulat.
Selyem-szárnyú lelkem csendben
nálad keres partokat.

(Bp., 2005 áprilisa)

Esős alkony
(szó-ecset)

Gyertyacsonk árnyékok hajolnak
az ablakok rezzenéstelen
fenyőkeretére, mereven
kieresztett karmokkal
ázva vágynak
húsába tépni a fának,
majd cikázva múlni el menten
mint a fény, 
elkeseredetten
nyomukba illan a nap,

egy feneketlen percbe
merülve esetlen testtel
a pillanat szemébe kap,
míg nedvesen csillogó,
önmagába görbült cseréptetők
sora párolog tova ernyedten,
s őszbe hajlott képmások
csüggnek a rőt-fényben izzó
pocsolyák sokat mondó ráncain.

(Bp.,2005 júliusa )

K(i)út és forma

Kocsányon függő,
tágra nyílt pupillák mögül
évezredes szem les
elő belőlem.

Nincs tegnap,
ma,
sem holnap.

A tekintet,
mi így kitekinthet
az egyetlen kiút
"porból vétetett"
testkútba vetett
valómnak,
Ős-szelencébe zárt
feledett tegnapok
örvénye húz,
s formába zár
a létezés.

Elnyűtt élű,
pergamenné
aszalódott,
feslett fényű
emberhéjban
ücsörgő végtelen,
névtelen
"Lény" vagyok,
de megtörnek
szikkadt ajkamon
a vértelen
mondatok.

Létgörcsöktől rázkódó
idegrostok szálai
s százai által kötött
gúzsba csomagolva
bomlasztanak
egyre ostromolva
a rám merevedett
megélt pillanatok
csorba ívvel keretezett
élmény-vázai. 

(Bp., 2005 augusztusa )

A Ma

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Az utat döntések
széttépett dögei szegélyezik,
mint elfeledett kopjafák,
s jeltelen sírokba szállt
százszor száz múlt-holnap sora.
Vállamon gunnyaszt a Ma
ostoba frázisokkal siratva
születésem talapzatát,
ám vörösen felragyog a nap,
a hazug újra-felkelő,
kacagva ostobán vergődő
vágytesteken;

akarom, szeretném, teljesen?

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Fejfáink szú rágta deszkáit
némán őrli porrá az idő,
ajkainkon függ még
egy-egy felbomlott szó, a vélt
lehetőség, mely embrióként
alig-élve szolgált százakat.
Foszladozó rongyait sodorja
eltaszítva a jövő mélyébe
mártott, elgondolt gondolat,
aláírta az eljövendő gondokat
s lám mindez enyém,
pecsétjének mocska még szárad;

én döntöttem, vagy a nem-Én?

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Remegve kuporodik lábhoz az Én-remény.
A kietlen vakjövő csak hálni jár belém,
s lásd az alkotó jóság bármily'szenvtelen,
ámbrát kínál egy tenyér.
Jótékony ál-mosollyal bekötve szemem;

álmodom épp, vagy emlékezem?

Ma taposó léptek hangja őrli fel testem
s a csizmák csattogása
mellettem aszfalthoz ér...

lőport sodor 
a szél.

(Bp.,2005, decembere)