Már semmi 

Reggel sugarain akad
hasztalan útját róva
a Lélek-csenddel foszló
gondolat;

Visszhangzó, testetlen szavak
toldozott gúnyájára
feszített arcod bája
mára csak szálanként omló
vakolat..

Te ezerszer is izzadsággal mormolt
imátlan alak!
A jövő belém öregedett vágya vagy,
fedetlen mellkason eretnek csókfolt,
csupasz-márvány-csodavárás,
zsigereimben izzó illat,
áldatlan áldás

semmi más.

Kabát,
kalap.
Hústalan
árny marad
a szád.

Hátra arc,
futás!
Időd szalad.

(Bp. 2016 márciusa )

Végtelen

Magamra öltöm
érintésed szőttesét;
halotti lepel.

Vörös nap kacsint
dús felhő fátyla alól,
hív: menjek vele!

Fűzfa ágai;
csipkés ívvel
vízre zárt
koporsó fedél.

Eloldott csónak
suhan mély tó
felszínén,
révésze, lelkem.

Távoli kékség
elnyeli arcom képét;
emlék-végtelen.

(Bp., 2011 februárja )

Éjjeli tekergő

Köréd tekeredem-

meztelen nyelvemen kígyózó szavak,
vak éjszakában tapogat
minden suttogás,
nem hallja más
színeim-színeid.

Szelíd érintéssel szeretem hangod,
adod mid van,
s míg van mit adnod,
hagyod, elveszem.

Szemedben csillanó boldogság.
Ne lássák,
köréd tekeredem.

Rejtem a hajnal elől is
kincsem…

(Bp., 2011 januárja )

Post mortem mundi

Meleg méh-matéria mélyén
esendő idő-mag remeg,
árva szemében vak a fény,

céltalan árnyak felett
csalfa szikra a lét-remény.

A Nap duzzadó ördög-szekér,
éjnél feketébben izzó tömeg,
hasadék az ég szeletén.

Oszló szárnyú angyal lebeg
a vér-végnek legvégén…

Lét-porrá szikkadt föld felett
haldokló ösztönű szenvedély;
hamu öleli a köveket.

Eredendő bűnöket
kerget a szél…

(simítja arcod-
mint utolsó kenet)

Nyomát vesztett,
hevenyészett lelked
talmi istenhez tér,

percek, órák, napok, hetek
nyomtalan telnek,

(nincs több kezdet)

bár fogja még kezed
az önmagába oltott
testetlen nemző Lény;

pórusain át csepeg
a Végtelen eredet

(a lét testamentuma eltemettetett)

s ezt látva,
remény-vesz(t)ett,
profán tömeg
lesi sóhaját;

játszva szüzet
s szentet,
"hátha…"!

(Bp., 2007 novembere)

Érintések vonzásában

Csak egyszer
érintettél,
s bennem
kavargó áradat
fakadt kezeid nyomán;

zúgó tajték lettem
sötétlő vized
felszínén,
s alattam,
mélységedtől félve,
remegő ívbe feszültek
csillámaim.

Ajzott hullámként
feléd áradó testem
fékevesztetten
simult reád,
bensőm ősi,
felmorajló hangját
sodorta az örvénylő vágy,
követve a sóhajaid keltette szelet,
hajtottalak -
vagy te engemet?

Egyre
sodorva-terelve
felém-feléd
még meg nem élt
emlékeink súlyát,
rég volt tekintetekbe feledkezve
vágattunk át folyónyi, forrongó pillanaton
mi,
együtt,
egyre előre,

mígnem
reszketve,

a jelenen
apróra törve,

szélujjad
érintett,

s én
érintettelek…

(Bp., 2005 márciusa )

Akkor, ott

Akkor láttam ismét
az el nem űzött aggódást,
görcsösen markoló ujjak
egymásba font erezetét,
a "Ne még…!" vonallá
szűkült
néma ajkakat;
szakadt mondatok bitóját.
Ők, fogták egymás kezét;
véres kötelék.

Ott,
a katéter-szalagok között
őrzött ajándék-percek
mohón teltek
s láttam szemében
’mint fakulnak a képek,
ellehelt sóhaját
’mint enyészeté lett.

Akkor, ott
abban a pillanatba fojtott
"Ne nézd!"-ben,
míg mellére szorított,

anyám enyém volt
egészen…

(Bp., 2013 áprilisa)

Zuhogó percek (Töredékek)

1. perc.

Befelé zuhog
a világ szürke árja,
hánykolódó habjain
tiszavirág-mocsok;
(f)eldobott
életek
bomló váza.
Együtt rothadok
veletek.


2. perc

Kezed hanyagul széttárva,
ajkadon illusztrált félmosoly váza,
befejezetlen mondat.
Vészt kongat
kába fejemben
a holnap.


3. perc

Ritmikus hiszekegy
dobol homlokod csontján.
Azt hiszed így lehet
köszörülni a csorbán…


4. perc

Két gerenda a napon.
Négy kötélre kulcsot kéz.
A rögök már kopognak.
Nincs holnap. Nincs holnap.

(Budapest, 2009 novembere)

Komisz, suttogó

Komisz, suttogó szél...
feslő szálú padra akasztott
magányom gúnyáját lengeti
kitartó makacssággal
mesterkélt szavakkal
búgva siket
fülembe:
ne félj!

Komisz, suttogó szél...
fagyott kérgű vénséges ujjaival
arcom lágy ívét csonttá simítja
bőröm alá hatolva vonja
glóriafénybe ujjaim
felzúgva
újra:
ne remélj!

(Püspökladány, 1993-1994)

Haikuk (némileg-nemileg)

Harsány hétköznap,
fehér utcakeretben-
félig zárt ablak.

---

Duzzadó folyó
magas töltésen át is
kiönti lelkét.

---

Fagynak markában
minden feslő bimbó, új
tavaszt álmodik.

---

Zöldellő pázsit;
öreg szívnek boldogság,
szerelmesnek, ágy.

---

Poharad alján,
ha igazad keresed
meg nem találod.

---

Merész álmoktól
reggel ragyogó a szem, és
foltos a paplan.

---


Vég

Benned

holnapom szótlan,
csak egy vagyok a sorban,
szememet kösd be,

tarkómra égett,
hiú, csalfa szemérmed,
porba dőlt hitem,

patakzik vérem,
vele bekenem szemem;
ne lássam véged

bennem.

(Budapest, 2013 áprilisa)

Az utolsó Kő…

… alá karcoltam
egy égő jelet.

Kelet vöröslő
szárnyára bízva,
lebegett ajkamról
a néma vágy:
Ó, jöjj el, rettenet!
S porba omlottak
az ősi falak.

Fajok haraptak
a Semmire várva
egymás húsába,
rettegett,
úttalan homályba
a Semmi vezetett,
ketrecbe zárva
a kába Lét-Világ
remegett-

Megnyíltak a kapuk…

e síkot bűzre tárva,
karmos sarkantyúkat
oszló ködpárába vágva,
Öreg Vakok Vágtája
a Tudás romjára
veszett sereget
vezetett.

Tűzszikra zápora
a rothadó halmokra
üres hit-kacajjal esett,
s a magasból leszállva
lám, a Vak, valamit
keresett.

Lehajtott fejjel
egy követ emelt fel,
üres szemgödörrel
kérdőn nézett rám;
nevetett...

(Budapest, 2006 szeptembere)

Tárgytalan hiány

Lárvaként fészkelte magát lelkembe a Hiány,
melynek tárgya sincs,
neve sincs,
s még csak szavakat sem találok rá,
hogy kifejezzem mélységét.

Összezúzott a lét.

Majd összekapartam,
véres körmeimet
testem cafataiba mélyesztve,
Magamat.

Mint egy kirakó darabjait,
illesztgettem egymás mellé
széthullott érzelmeim törmelékeit.
Öklömnyiek mégis benne a rések,
s átvilágít rajtuk a mulandóság.

Nem látok kiutat.

Port szórt szemembe az üresség,
s nincs más csak a "nincs",
a Hiány bekebelez, testébe zár…

miként én zártam testembe.

(Püspökladány, 2004 szeptembere)

Közönyök

Hazugság kínlódik
élő nyelv-nyárson;
neved a számon.

Csuklódon felzengő
öntudatlan érverés;
ez biz oly’ kevés!

Arcomon csobogó
semmiség-érzet;
érted alig-könny.

Távolba révedő
lét-közöny;
vagyontalan lélek

sajnállak Téged…

(Bp., 2012 májusa )

Ismét alig... 


Ismét.
Görgetem a papírt
ujjaim között,
aszott gerincén
néha meg-megállva,
emelem ajkamhoz;
valamire vágyna…
Nyelvemmel
meg-megérintve
mohóságom
tüdőm nyeli el,
s ontom
néma sikoltással
sóhajom;
érted-levegőm.
Alig-én,
alig-te;
parazsat
biccentek
a szélbe;
volt értelme?
De senki sem felel.

Cigarettám
félbetörve…

Ismét.

(Bp., 2012 szeptembere )

Lehetne nevezetlen

...mert lehetne
másképp…

Épp nem szép
az álmom.
Szerte tépte
ébenbe csavartan
az éji katlan,

kétely-lázas,
fekete leple
tapad izzadtan
fénylő testemre,
s málló hő alatt
én-telen kénytelen
az öntudat mulat:

rajtunk nevetve.

Mázas viráglelke
bámul szemembe,
leköpve-megfeddve,
mert valahol "odaát"
alig ténfereg e láb,
s néma kérdését rebegve
tűzöm lelkemre:

tán fetrengve
alább adnám-e…?

Felel-e felelet feladott,
feledett nevemre?
… nevezetlen sem.
Sebzett eszem epedne
egy-egy elme-fanyar,
szűrt szó-valóért,
s hozzám tűzött,
kopott fű-zöld
lé-t-címletet
s felfedett kezeket
én eme fedetlen,
feddhetetlen
szar markolnék,
mint otthagyott
kósza akaratot,
míg támaszom volna a fal.

De kit a tél éle hamar
híd alá űzött,
kékre-zöldre fagyott
alig-tagokkal
-élve,
mindig
remélne

… mert lehetne
másképp.

(tanulság-avagy miért ne írjunk láztól ködös aggyal)

(Bp., 2007 decembere)

Frivol

Egy kissé ledéren
parkban áll a kokott,
álla finom fehér-márvány;

idővel megkopott,
pajzán kék erezet ül
szép szobor-orcáján.

Lágy ajka fénytelen
mosoly ívbe görbül,
képzel tán’ vad légyottot;
karját nyújtva cédán,
magának egy kőpadot
választ vőlegényül.

(Bp., 2010 januárja)

Horizontológia

Lélekhorizontom szélén,
mint sejlő délibáb
játszod,
hogy vagy.

Karnyújtásnyi fény-önmagad
függönyszövetén csalóka láng
arcod.

Álmod
enyém,

és szerteszórt
száz szép szavad,

mit’ gyűjtögettem
remény-kötényem
mélyébe;
belőled fakadt
mosoly-magvakat
télre.

(Bp. 2009 novembere )

Veszett penge nyele

Mérföldekre tőlem
elérhetetlen
függnek,
mint mosott patyolat,
tudat-légben
kiterített,
alaktalan szavak

tétlen-lenge kötélen,

s bár gondolatom
veszett szele
néha beléjük kap,
lényegüket
el nem érem,
talpam,
szemérmem

földhöz ragadt.

Köröttem
mállott múlt-falak,
hallgatag kalit’.
Benne meg-megrebben
egy pengeélen ülő
ingatag alak;

lelkem

siratva titkait.

Bp., 2008 júliusa)

Selyemszárnyak

Tekintetem hálójában
vergődik a láthatár.
Egy mozdulat inaimban
kuporogva jelre vár.

Kiterítve hever bennem
pupillátlan mozdulat.
Selyem-szárnyú lelkem csendben
nálad keres partokat.

(Bp., 2005 áprilisa)

Utolsó pohár (avagy a sok szó, ami elszállt)

Én balga,
a szó elszáll,
csupasz ím a tál
karcos rím-alján
kanalam verem;

bennem kong
hangja,
ihlettelen.

Hiába
a profán
"abrakadabra",
vers újra
nem terem,
bennem,
Pont.
Érted…(?)

(Bp., 2010 márciusa)

Csim-bókok

AKOLonc

Gáncsos nyelvű kutyák ugatják a tűnő holdat
holnap-huzatban tetszeleg a májuk
bundájuk csimbókjait vetik egy-másra
de többre (tőlük) nem telik
csak ugatásra.



Művet Ereszt-és

Ömlengő frázis:
gondolat-sztázis
szirupba ragad
szótag és rag.

Rím fara ferde:
sor-vég-keresztje
mit mívesen elfed
el-eresztett nyelved.



Valami-ért-elem

Értelem tetem
kupacon
csupasz konc
a rím
szó végén ím
lobogó rag-lobonc;
értelemtelen?
sorokba temetem
s a tartalom
lesz-a-rom
versemen…

(Bp., 2008 decembere )

Esős alkony
(szó-ecset)

Gyertyacsonk árnyékok hajolnak
az ablakok rezzenéstelen
fenyőkeretére, mereven
kieresztett karmokkal
ázva vágynak
húsába tépni a fának,
majd cikázva múlni el menten
mint a fény, 
elkeseredetten
nyomukba illan a nap,

egy feneketlen percbe
merülve esetlen testtel
a pillanat szemébe kap,
míg nedvesen csillogó,
önmagába görbült cseréptetők
sora párolog tova ernyedten,
s őszbe hajlott képmások
csüggnek a rőt-fényben izzó
pocsolyák sokat mondó ráncain.

(Bp.,2005 júliusa )

Néhány szóban

Arcodra vetült az idő,
majd csöppet elidőzött,
de a mámor elszállt,
s az idő győzött;
rajtad s rajtam.
Vajh'akartad
s én akartam?

Arcodra vetült az idő,
s én nézem szenvtelen:
szemeidet feledés
keretezi,
szádat
az elmúlás.
Az idő győzött-
a megkopott téglák között
üres vágyak
romjai állnak.

Könnyé dermedt
arcomon a magány,
szemembe meredt
a tekintet;
visszabámulok
reám.

Elhagyott a ház-
rám senki sem
vigyáz…

Az éj
fejemre zúdítja
képeit,
a néma csend
szítja rémeit
s alant,
vakon tapogat
a tudat:
a józan észből,
mi az
mi maradt?

Károg a lomb, kikacag…
ha elröppen,
mi marad?

(Szarvas, 2003-2004 )

Olykor

Olykor,
szádra ütnék;
csak ki ne mondd!
Nyersen érinteném szád,
- a reménytelenség szétzilált,
rímtelen vesztegel
a sor…

Csak mint karcolat
életed hátlapján,
színtelen,
személytelen
létezem.

Nincs könnyem sem.
Kiapadt forrás a szem,
HANG,
ajkamon reked;
válasz-talan,
szenv-telen
s-írok:
Neked.

(Szarvas 2004, szeptembere )

Négykezes

Bőröm alá simítottalak
csendes lobogón,
mosolyba rejtve
vágytalak,
nappal éledt;
benned lobogón,
véremmé lett
áradat…

Gyöngyöző patak
pezsgő színnel,
combom árkában
szalad—
ajkad lopnám,
de nem ér el,

sóhajjal felesel
minden szavad,

hördül,

halkul,

benn akad…

… ám fordul
a kocka
új kéj ver
tanyát,
ujjaddal bontva
testem fonalát,
mellkas robajában
lobban a láng,
bőr alatt
izzik,
űzve egyre,
négy kézzel
kedvünk keresve,

kifulladásig

s szerte-
széjjel…!

Gyűrj össze!
Tépj el!

Alázat-nedves lepedőn nyújtózik az éjjel,
csendes dobogásba merülve
rest, ám forró szenvedéllyel
új álmot keres,

s testet
csókol
a test.

(Bp., 2013 decembere )

Nem elégszer

Látod,
nem elégszel meg
kevesebbel te sem
mától.

Hallani vágyod,
beinni a reggelt,
részegedni zajától
bárhol,
falnak taszít
s ágyékig gyötör
eme gyöngyödző gyönyör;
fél ajkak közé préselt
sikoly-mámor

s Te
balga,
lelkesen
megteszel bármit
faltól az ágyig,
Akarva.

Így,
míg zihálva
hömpölyög az utca,
felette kikönyököl
ablakunkba
a belső kényszer;

"csak még egyszer"!

elcsitít ringató
ölben öl…

(Bp., 2013 februárja )

K(i)út és forma

Kocsányon függő,
tágra nyílt pupillák mögül
évezredes szem les
elő belőlem.

Nincs tegnap,
ma,
sem holnap.

A tekintet,
mi így kitekinthet
az egyetlen kiút
"porból vétetett"
testkútba vetett
valómnak,
Ős-szelencébe zárt
feledett tegnapok
örvénye húz,
s formába zár
a létezés.

Elnyűtt élű,
pergamenné
aszalódott,
feslett fényű
emberhéjban
ücsörgő végtelen,
névtelen
"Lény" vagyok,
de megtörnek
szikkadt ajkamon
a vértelen
mondatok.

Létgörcsöktől rázkódó
idegrostok szálai
s százai által kötött
gúzsba csomagolva
bomlasztanak
egyre ostromolva
a rám merevedett
megélt pillanatok
csorba ívvel keretezett
élmény-vázai. 

(Bp., 2005 augusztusa )