Az utolsó Kő…

… alá karcoltam
egy égő jelet.

Kelet vöröslő
szárnyára bízva,
lebegett ajkamról
a néma vágy:
Ó, jöjj el, rettenet!
S porba omlottak
az ősi falak.

Fajok haraptak
a Semmire várva
egymás húsába,
rettegett,
úttalan homályba
a Semmi vezetett,
ketrecbe zárva
a kába Lét-Világ
remegett-

Megnyíltak a kapuk…

e síkot bűzre tárva,
karmos sarkantyúkat
oszló ködpárába vágva,
Öreg Vakok Vágtája
a Tudás romjára
veszett sereget
vezetett.

Tűzszikra zápora
a rothadó halmokra
üres hit-kacajjal esett,
s a magasból leszállva
lám, a Vak, valamit
keresett.

Lehajtott fejjel
egy követ emelt fel,
üres szemgödörrel
kérdőn nézett rám;
nevetett...

(Budapest, 2006 szeptembere)