Hasadások

I.

Lehasad tudatom
béna fala
omlik zápora
szemtől-szemben
bőrig ázik bennem
a spontaneitás
érv-rakás
mint kőhalom
alá szorulva
nyög-nyöszörög
az ész,
az ostoba
átvágva a bizalom
torka s a zsebben
eldőlve reszket
az irrealitás

megbújik, hogy
ne is lássa más

bennem…

II.

Ma verembe
teszem testem
holnapra talán
fejfám
a kezed-
be galambot
álmodok csókkal
óvón takar be
mint az angyalok
szárnya ha szállna
emelne most fel
de el nyel
a városnyi ember
tömeg.

(Bp. 2012. novembere )

Rúgj

Csendes imára
rogy le az Isten,
rím csókját nyelve
tátog a szája,
fanyar ízében
gyomorfeszítően
kavarog a tegnapi rúzs...

A hús számon hever,
ezer bénult kis testtel
a szó szerelem
kér ma, de nem kap,
ajkamba mar;

torkomon órák
vére folyik le
s kapar.

Gúzsba köt a rest est
s a semmittevés,
kanalam emelem
számhoz de íze
se bűze,
nem hoz lázba
kavargó vágya,
émelyít
tőle az emlék;
(ne keresd)...
hát
rúgj gyomorszájon,
ha ennék…

(Bp. 2012 októbere )

Ellentétekben(n)

Nyugalom-függönyöm vagy;
elmémet csitító
selyem-napsugár.
Se kezed,
se ajkad,
ringat mégis öled,
csókolsz mégis
oly’ lágyan,
hogy hinnék,
hinnék bátran
szemhéj alá zárt,
néma csodákban.

De tudom,
szépséged csaló
kacatoktól
tarka díszlet;
nemtörődöm lényed
sivár, (olcsó)
mint forró homokon az élet,
mint izzó dombokon az élek,
(hasonmásod
temérdek),
s aranyló lelked
vonzó
ál-békéje
számomra végzet,
mint molylepkét
a lámpafény,
csalogat,
eléget.

(Bp., 2012 szeptembere )

Csorog

..meztelen fekszem
testem kirakat
kirakott mellemen
a fény el-elakad
nézd a halmok alatt
árnyak gyűlnek
egybevegyülnek
míg csókod lecsorog

combjaim árkán

ma még gyönyör
vár rám

gondolat tervez
perverz
szavakon lovagol
ide hol
meztelen
fekszem..

(Bp., 2012 májusa )

Közönyök

Hazugság kínlódik
élő nyelv-nyárson;
neved a számon.

Csuklódon felzengő
öntudatlan érverés;
ez biz oly’ kevés!

Arcomon csobogó
semmiség-érzet;
érted alig-könny.

Távolba révedő
lét-közöny;
vagyontalan lélek

sajnállak Téged…

(Bp., 2012 májusa )

Ismét alig... 


Ismét.
Görgetem a papírt
ujjaim között,
aszott gerincén
néha meg-megállva,
emelem ajkamhoz;
valamire vágyna…
Nyelvemmel
meg-megérintve
mohóságom
tüdőm nyeli el,
s ontom
néma sikoltással
sóhajom;
érted-levegőm.
Alig-én,
alig-te;
parazsat
biccentek
a szélbe;
volt értelme?
De senki sem felel.

Cigarettám
félbetörve…

Ismét.

(Bp., 2012 szeptembere )

Reped

kemény szavakat vágtam a falhoz
nyomán még a por itt kavarog
otromba ökleimre téglaszilánkok
csíkjait aggattam
predesztinált cserepeken heverek
tükörképem haldoklik halkan
alattam
tombol a düh és oldalba taszít
reped a térd szét
vére folyik
bennem
belőlem
a por még itt kavarog
heverek csendben

míg akarok
míg halott
s fakóvá válik alattam
a zokogó düh

kemény szavakat vágtam
magamhoz
falhoz állítanám
ocsmány szám
s talán
a téglaszilánkok a falban
nem peregnének
oly’ vörösen
csak halkan

rám

(Bp., 2012 decembere )

Félcédulás

Cédulák III.

Siket fülem
jajjom nem hallja,
ketyegő létidő
tépi, szabdalja
kihűlő testem…
Ágyamon tegnaptól
vérző lepedő;
közénk gyűrt,
láz-fehér öntudat,
párnaciha-sikoly
marja torkomat

s már nyelni sem tudok,

orromban illatod
burjánzó leve,
(elmémben alakok
szeret-kezek, -lábak
heve-s áradás,)
itt fekszem,
de látlak…?
Plafonon felém
tekergő árnyak;
készülő számadás…


Cédulák IV.

Egymásba torzuló terek
a térdre hullott csendben;
(Lámpa fény-csonkja alá
kuporodó setét
lomha testét
vacogva öleli
s
tördeli
halovány kezét,)
lélegzeted képzelt,
alig-neszét
hasadt dobhártyám
nyeli
önfeledten,
szívem félrelép
egy-egy ütemben;
a zene Isteni…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
/Csokonai/

(Bp., 2012 augusztusa )

Félcédulás

Cédulák I.

Arcomon konok,
szakadt rés-mosoly,
számat zárt
varratok fedik.
Ima itt hasztalan.
Szavakra sem telik,
hűlt húsomba
ujjaim fonom,
kék-percek
katéter-ujjai
tekeregnek
merev nyakamon,
s mint pulzáló báb;
vagyok.
Élek tovább,
Nektek,
holnapok…


Cédulák II.

Itt fekszem;
konyhakész.
Arcom temetetlen
gödrein ráncok.
Liluló erekkel
a csodát várom,
(felszabdalt lélekkel
lassabban vérzek el)
kitárt kezekkel,
csont nélkül,
mint kit megrágott
az élet.
Oszlóban
temérdek
álmom…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
(Csokonai)


(Bp., 2012 augusztusa )

Kuporgó

Megtört a hajnal,
álomból fel-felzúgó,
visszhang-szavakkal
reám ront a reggel,
s mint csorba cserép heverek,
körém dobált, gyűrött
mondat-tetemek alatt.

Alám húzódnak egészen
az éjből fakult árnyak,
talán ők is fáznak,
s bőröm melegében
találnak otthont,
míg arany-gőgjében
fürdőzik a nap.

Izzó szárnyakat bont
a horizont
homlokomra,
én, szinte reszketek,
szememet szúrva
emléked
tetézi kínomat.

Testemnek feszülő harmat
bont szikrázó új ruhát,
karomról csipkéje csendben csepereg,
összegyűlt, amorf tócsájában
nevetve mutatja elnyűtt arcomat,

jól lássam, mim maradt…

(Bp., 2012 márciusa )

TeremtŐ

.. hát megjöttél.

Bágyadt szívembe
oltod vad árnyaid,
pedig még alig
engedtelek be;
korhadt húsomba
váj metsző fogad
s mint utóbb,
vadul csókol szád,
belém lehelve
csupasz-pusztán magad.
Libabőr-kabátom alatt
jeges ujjaid ölelik át
izzó nyár-derekamat.

Csendben
imára kulcsolódik
bénult kezünk:
amint ujjainkkal
szeretkezünk
zsebemben.

De lám,
csak vértelen-végtelen 
esteket hozol,
szíved helyén
szertelen hó szitál,
fagyoddal érinted szám,
rám boruló alakod
bazalt-szín fejfám.

Testetlen-fehér gúnyádban
reggelre gyűrött az ing;
bordáid sorát látom,
köztük tenyerem nyomát,
korom színezi fásult vállaid.
Múló álom vagy megint.

Jöttél,
de nem szóltál,
a csend ölel körül ma is,
csak zúzmara-könnyes
mély ég-szemed beszél
bennem

temető teremtő
tél…

(Bp., 2012 májusa )

Lélek-liget

Szikkadt
betontömbökön leng
már
dévaj-vörösen
a muskátli illatú tavasz-abrosz,
karcsú üvegfoszlányokon kosz
s bódult félmosoly dereng,
ölemben
ásító napsugár
festi meg
a bennem aranyló csendet.
Téglasor-ízzel keretezett terek
buborék-gömbjében
ében-arcú árnyak
karjaiba vágynak
tikkadt nyakú
imidzs-emberek,
szerte folton-folt
aszfalt-ligetek,
egynek
kopott tenyerén
pihenek.
Kósza szél zizeg
szertelen szerelmet
búza hajamnak,
ma vetnek,
holnap aratnak
otthon,
hol dús-keblű,
lomha arany-bokrokon
gyöngysorként leng
az ezer szín csivit’,
szemem lehunyva
hallgatom kicsit,
hűs homlokú
tegnapok
tiszta hangjait.

(Bp., 2012 májusa )

Ha 

Ha megteremthetnélek Magamnak,
mint vaskos, nyers drapériát,
tenyeremmel formáznám ívekbe tested,
bőrödre írnám ujjammal százezer szavát
szerelmemnek.

Ha az idő nem peregne egyre,
beléd meríteném hangom
búgva, sikoltva, remegve,
s ha a világot zárhatnám kezembe?
Arcodat tartanám, 
s ajkad ajkamhoz,
el nem engedve.

(Bp. 2012, márciusa)

Tor

Lesz még zivatar
tor érik
kés villan
és zúg a daráló
egy percben
elillan a dac
malackodjunk
édes a véres
hurkákat köti
a necc meg az ágy

ölni a böllér
szerepét testálom
ma éjjel reád

hasítva dobhártyán
a dörgés míg el hal
belezz ki
itt fekszem
szúrj le hamar
égett húsom
illatát hordja a szél
ne beszélj hozzám
szám tátva míg él
bennem a szív
ver ütemet

a vér
lüktet
eret vág
ma az éjszaka
fened késed élét

hát
tépj szét!

(Bp., 2012, októbere)