TeremtŐ

.. hát megjöttél.

Bágyadt szívembe
oltod vad árnyaid,
pedig még alig
engedtelek be;
korhadt húsomba
váj metsző fogad
s mint utóbb,
vadul csókol szád,
belém lehelve
csupasz-pusztán magad.
Libabőr-kabátom alatt
jeges ujjaid ölelik át
izzó nyár-derekamat.

Csendben
imára kulcsolódik
bénult kezünk:
amint ujjainkkal
szeretkezünk
zsebemben.

De lám,
csak vértelen-végtelen 
esteket hozol,
szíved helyén
szertelen hó szitál,
fagyoddal érinted szám,
rám boruló alakod
bazalt-szín fejfám.

Testetlen-fehér gúnyádban
reggelre gyűrött az ing;
bordáid sorát látom,
köztük tenyerem nyomát,
korom színezi fásult vállaid.
Múló álom vagy megint.

Jöttél,
de nem szóltál,
a csend ölel körül ma is,
csak zúzmara-könnyes
mély ég-szemed beszél
bennem

temető teremtő
tél…

(Bp., 2012 májusa )