Purgatórium

Nem beszélnek belém a kopott délutánok, zavart
csendjük érthetetlen, kötött szó-halmazán
néha átpislog a nap, s homlokomhoz
egy-egy rím, mint kósza ág
verődik oda

falak síkján játszó remegő alak,
láng-cinke gubbaszt kinn,
míg fennen vihar érik,
lóg az égre
akasztva

fojtott dühe egyre dagad
a mennyei zsebben,
eresztené már,
de valamire
vár, noha

alant
égő katlan
bennem csendem;
puritán pátoszú purgatórium,
homlokomon ragyog négy csillaga.

(Bp. 2017 júniusa)

Hógömb

Üvöltve terjedő képed
szememben permanens hullám-mementó,
mélyén az örökké pulzálva változó fények
réveteg íriszemnek feszülnek
s emlékeim, mint felkavart porhó
rendeződnek gömbbé—

Benne lüktet,
(mint szűnni nem akaró)
az Élet.

(Bp. 2017 februárja)

Bezárva

Hajamban ugyan még pörge szél zizeg,
de karomra sápadnak az árnyak,
s bár hűlt lángom nyomában liheg
bohó, kamasz vágyad,
lét-fám törzsét az idő
már át nem éri;
múlt, jelen, s jövő
szív-ladikja styxi…

Magamba zár száz vad,
ölelő igézet,
itt, ni’! /szívre mutatva/

Nem tudom kinyitni…

(Bp. 2017 májusa)

Máshol

Hiába gyűrt ujjaimra nem érkezik vigasz,
mert máshol a szükség — mondod,
hát büntetsz,
hát váratsz:

míg kucorgó magányom alá görnyed a kéj is,
a számtalan éjre éj és napra nap
csak kósza pillanat,
életszerű látszat:

amint bőröm alá fúródik angyali mosolyod,
eleven húsom és gyökereim kimarva
újra meg újra,
nem csitul lázad:

ereimben éber illatod kúszik remegve
sejtjeim érted vívnak és hívnak;
te látod és nevetsz
égre tárva vágyad.

Tág pupillám folyondár falakra vetül,
a látvány nem ereszt:
szád egy szóra átlényegül,
majd vissza is szakad,

’mint megtagadod
újra meg újra

magad.

(Bp. 2017 májusa)