Hozzádig
Ijesztő,
vak árnyait nyújtóztatja még a csend,
egy kopott fénysugár rajtam nyikorogva döcög tova,
reggelről tülköl a hetes busz, csúszik a menetrend,
belém bámul a kerettelen hátsókert vicsora.
Az éj reggelbe szakad, feltárva az otromba valót, amint
utcahosszak álma épp mocskos szenny-paplanját nyögi,
nem bizserget meg a nap, karomon, mint potrohos pók ring,
s lét-ragacsos, kriksz-kraksz perchálóját szövi.
Ordenáré hangon körül leng a flaszter,
toprongyos kinövés kuporog rajta száz,
ital jó volna, de kenyér az nem kell,
felcsattanó ima a fogd be, ne pofázz.
Fejhajtott léptekkel surran a dél,
jeges tekintetét már arcom sem állja,
de két tenyered, mint védő fedél,
remegve kucorodok alája.
(Bp., 2017 januárja )
2017. január 29., vasárnap
2017. január 28., szombat
2017. január 26., csütörtök
2017. január 25., szerda
Budai hajnal
Szakad a tompa utca papírmasé fénye;
némán hagyja,
s a reggeli lappal tömött zsebek léptei alá
csordul az aszfalt,
méz-melankólia ül petyhüdt szemhéjak szélein,
míg fagyát vedli a park
koszlott éj-sávjait vakarva, terpesztett padokra
deret hány az aznapos hajnal.
Fogvacog a szűkre vont cipzár rajtam;
csikorgó ízeit restelli, ólomlábon
villamos reszket, felhúzott ajkakon tunyul a szájszag,
befelé lélegzik álmom; még marad,
amint feldereng párna-tömött télikabátomon a nap.
(Bp. 2017 januárja )
Szakad a tompa utca papírmasé fénye;
némán hagyja,
s a reggeli lappal tömött zsebek léptei alá
csordul az aszfalt,
méz-melankólia ül petyhüdt szemhéjak szélein,
míg fagyát vedli a park
koszlott éj-sávjait vakarva, terpesztett padokra
deret hány az aznapos hajnal.
Fogvacog a szűkre vont cipzár rajtam;
csikorgó ízeit restelli, ólomlábon
villamos reszket, felhúzott ajkakon tunyul a szájszag,
befelé lélegzik álmom; még marad,
amint feldereng párna-tömött télikabátomon a nap.
(Bp. 2017 januárja )
2017. január 24., kedd
Kimeredek testemből,
csillagok közt hasadt tér vagyok,
az üresség átjárt, s tanyát vert
foszló bőröm alatt a fagy.
Szemeim sötét, ódon ablakok,
horizont-jövőm végén csak
földbe vert oszlop-testem ragyog.
Egy megtévedt ”isten hozzád”
visszhangot ver a kopár fák alatt,
s mint fülemben zúgó érces angyalok,
kíséri nyomtalan utamat.
(Bp. 2017 januárja )
2017. január 23., hétfő
Tükrök
Én, nem voltam Én,
s te nem voltál Te,
bőröd sötét volt,
tested úgy ötvenes,
de mégis
illatos s szálfa egyenes.
Két aranyló folt
tekinteted, mint
Eonokba vesző fétis;
lelkem ékezetén
abszolút mérce,
s bennem viszonyuló
letétemÉNy.
Én nem voltam én,
s te sem magad,
karod karolt,
s haraptalak;
egymásba vesző
önkívület.
Párna-hideg
anyag szakadt, mint
józanító reggel fénye;
izzott fel a félhomálynak
kisírt arcok
tükör-éle.
Mondd: látsz?
Mert én, a Mindenen át is látlak
s álmaid, mint hulló csillagok
felpeckelt szemembe
gravitálnak.
(Bp. 2017. januárja )
Én, nem voltam Én,
s te nem voltál Te,
bőröd sötét volt,
tested úgy ötvenes,
de mégis
illatos s szálfa egyenes.
Két aranyló folt
tekinteted, mint
Eonokba vesző fétis;
lelkem ékezetén
abszolút mérce,
s bennem viszonyuló
letétemÉNy.
Én nem voltam én,
s te sem magad,
karod karolt,
s haraptalak;
egymásba vesző
önkívület.
Párna-hideg
anyag szakadt, mint
józanító reggel fénye;
izzott fel a félhomálynak
kisírt arcok
tükör-éle.
Mondd: látsz?
Mert én, a Mindenen át is látlak
s álmaid, mint hulló csillagok
felpeckelt szemembe
gravitálnak.
(Bp. 2017. januárja )
2017. január 6., péntek
Félig
üres
Repedt tükörből
koldul a tekintet,
látnál, de merszed nincs.
Félig üres a pohár, feletted
a kék ég is megdördül,
benned nincs helye már
a nagy szavaknak.
Bizonytalan színjátékod;
illegeted magad a vaknak.
Kincsre vágytál, de csak
haraszt zördül,
rég nem utad ’min jársz,
zsebedben ólom,
ajkadon félrenyelt fohász.
Maradnak markodban szelek;
hű, ám konok társak,
rongyosra fújt álmokkal
vígan paroláznak.
(Bp. 2017. januárja )
Repedt tükörből
koldul a tekintet,
látnál, de merszed nincs.
Félig üres a pohár, feletted
a kék ég is megdördül,
benned nincs helye már
a nagy szavaknak.
Bizonytalan színjátékod;
illegeted magad a vaknak.
Kincsre vágytál, de csak
haraszt zördül,
rég nem utad ’min jársz,
zsebedben ólom,
ajkadon félrenyelt fohász.
Maradnak markodban szelek;
hű, ám konok társak,
rongyosra fújt álmokkal
vígan paroláznak.
(Bp. 2017. januárja )
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)