Hozzádig

Ijesztő, vak árnyait nyújtóztatja még a csend,
egy kopott fénysugár rajtam nyikorogva döcög tova,
reggelről tülköl a hetes busz, csúszik a menetrend,
belém bámul a kerettelen hátsókert vicsora.

Az éj reggelbe szakad, feltárva az otromba valót, amint
utcahosszak álma épp mocskos szenny-paplanját nyögi,
nem bizserget meg a nap, karomon, mint potrohos pók ring,
s lét-ragacsos, kriksz-kraksz perchálóját szövi.

Ordenáré hangon körül leng a flaszter,
toprongyos kinövés kuporog rajta száz,
ital jó volna, de kenyér az nem kell,
felcsattanó ima a fogd be, ne pofázz.

Fejhajtott léptekkel surran a dél,
jeges tekintetét már arcom sem állja,
de két tenyered, mint védő fedél,
remegve kucorodok alája.

(Bp., 2017 januárja )