Tárgytalan hiány

Lárvaként fészkelte magát lelkembe a Hiány,
melynek tárgya sincs,
neve sincs,
s még csak szavakat sem találok rá,
hogy kifejezzem mélységét.

Összezúzott a lét.

Majd összekapartam,
véres körmeimet
testem cafataiba mélyesztve,
Magamat.

Mint egy kirakó darabjait,
illesztgettem egymás mellé
széthullott érzelmeim törmelékeit.
Öklömnyiek mégis benne a rések,
s átvilágít rajtuk a mulandóság.

Nem látok kiutat.

Port szórt szemembe az üresség,
s nincs más csak a "nincs",
a Hiány bekebelez, testébe zár…

miként én zártam testembe.

(Püspökladány, 2004 szeptembere)

Olykor

Olykor,
szádra ütnék;
csak ki ne mondd!
Nyersen érinteném szád,
- a reménytelenség szétzilált,
rímtelen vesztegel
a sor…

Csak mint karcolat
életed hátlapján,
színtelen,
személytelen
létezem.

Nincs könnyem sem.
Kiapadt forrás a szem,
HANG,
ajkamon reked;
válasz-talan,
szenv-telen
s-írok:
Neked.

(Szarvas 2004, szeptembere )

Mákgubó

Szórt fényemben
nem sütkérezik már a nap,
elhomályosítanak
tévhittel felkent emlékremények.
Lángom egykori fényéről
már csak
lépéseim nyomán elszóródó
hamukupacok tanúskodnak.

Mumifikálódott tetemem felett
nem köröz keselyűhad,
saját éhségem az mi belém mar.

Az idő pedig csak telik
- mondják - s én elhiszem.
Bábként bólintok,
az akarat,
tudatom boltíve alatt
aludni tér.
Szikkadt ajkaimat
felsebezték a kimondatlan szavak,
rezdületlen pupillám
homályába vész a gondolat.

Nyitott vagyok,
mint a mákgubó,
mely szétszórta 
magjait.
Üresen, 
tompán zördülök,
ha megráz a szél.

(Bp., 2004 szeptembere )

Néhány szóban

Arcomra vetült az idő-
majd csöppet elidőzött.
A mámor elszállt,
az idő győzött,
rajtad 
s rajtam.
Vajh'akartad?
S én akartam?

Arcodra vetült az idő-
s én nézem szenvtelen:
szemeidet feledés
keretezi,
szádat
az elmúlás.

Az idő győzött-
a megkopott téglák között
üres vágyak
romjai állnak.

Könnyé dermedt
arcomon a magány,
szemembe meredt
a tekintet;
visszabámulok
reám…

(Szarvas, 2004, augusztusa)