Mákgubó

Szórt fényemben
nem sütkérezik már a nap,
elhomályosítanak
tévhittel felkent emlékremények.
Lángom egykori fényéről
már csak
lépéseim nyomán elszóródó
hamukupacok tanúskodnak.

Mumifikálódott tetemem felett
nem köröz keselyűhad,
saját éhségem az mi belém mar.

Az idő pedig csak telik
- mondják - s én elhiszem.
Bábként bólintok,
az akarat,
tudatom boltíve alatt
aludni tér.
Szikkadt ajkaimat
felsebezték a kimondatlan szavak,
rezdületlen pupillám
homályába vész a gondolat.

Nyitott vagyok,
mint a mákgubó,
mely szétszórta 
magjait.
Üresen, 
tompán zördülök,
ha megráz a szél.

(Bp., 2004 szeptembere )