Kiált

A semmi közepén
gubbaszt elmém;
önmagamba zárt
kalitka,
sehol,
semmikor.

Ha megúnom,
lohol
körbe-körbe a gondolat
s már szédül;
pokol ez–
jelmez nélkül,
meztelen,
sehol,
semmikor.

Tenyereden fekszem
Mindenség!
Nézz le rám!
Te belém látsz
szemtől-szemben;
"segítség"
sehol,
semmikor.

(Bp. 2013 februárja )

És tovább

Mint vetítőn
a lefutó árnyak,
átadva helyüket
a félhomálynak,
melléd lépek
és tovább,
rád sem nézve,
kézfejek röpke szerelmét
más nem látja
csak az idő,
a hangtalan,
néma,
titkát őrizve
nő fölém;
mint magasztos
fejfa…

Könnyemet öltve
gyöngy-feketébe,
mosollyal takarva
arcomat,
napról-napra,
évről évre,
végig égve
csonkként is,
néha vágylak,
álmodni magamnak;
akarlak,
amint szívünk dobban
s kihagy,

majd feledni
mindent
'mi jó,
ki vagy,
tudni
nélküled
élni,

s feléd se
nézni

elhaladóban…

(Bp., 2013 májusa )

Reped

kemény szavakat vágtam a falhoz
nyomán még a por itt kavarog
otromba ökleimre téglaszilánkok
csíkjait aggattam
predesztinált cserepeken heverek
tükörképem haldoklik halkan
alattam
tombol a düh és oldalba taszít
reped a térd szét
vére folyik
bennem
belőlem
a por még itt kavarog
heverek csendben

míg akarok
míg halott
s fakóvá válik alattam
a zokogó düh

kemény szavakat vágtam
magamhoz
falhoz állítanám
ocsmány szám
s talán
a téglaszilánkok a falban
nem peregnének
oly’ vörösen
csak halkan

rám

(Bp., 2012 decembere )

Félcédulás

Cédulák III.

Siket fülem
jajjom nem hallja,
ketyegő létidő
tépi, szabdalja
kihűlő testem…
Ágyamon tegnaptól
vérző lepedő;
közénk gyűrt,
láz-fehér öntudat,
párnaciha-sikoly
marja torkomat

s már nyelni sem tudok,

orromban illatod
burjánzó leve,
(elmémben alakok
szeret-kezek, -lábak
heve-s áradás,)
itt fekszem,
de látlak…?
Plafonon felém
tekergő árnyak;
készülő számadás…


Cédulák IV.

Egymásba torzuló terek
a térdre hullott csendben;
(Lámpa fény-csonkja alá
kuporodó setét
lomha testét
vacogva öleli
s
tördeli
halovány kezét,)
lélegzeted képzelt,
alig-neszét
hasadt dobhártyám
nyeli
önfeledten,
szívem félrelép
egy-egy ütemben;
a zene Isteni…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
/Csokonai/

(Bp., 2012 augusztusa )

Tanullak

Még tanullak elfogadni.
Van, ami van, üres tenyérbe mormolt szeretlek,
heves csókok, hitvallások, eretnek
szélnek, Vaskereszt.
Azt mondod, ennyi, hiszem hát!

Nem ereszt mégsem,
markában tart Karmád,
mint Átok, bálvánnyá faragva
figyel, egyetlen szemmé szűkült résen.

Tanullak nem hinni, hogy vagy.
De nincstelenné tett mozdulat üvölt a célért,
mint éhező, falat kenyeréért, vélt
s valós egyre megy,
ha adsz is magadból,
morzsáid adod.

Tanullak, mint együgyű diák,
bennem másképp zengnek a dalok, kiált,
mi benned csak csendben andalog.

Lásd, okulom disszonanciád!

Elfogadom némán, vakon,
s mire sikerül megtanulnom
leckédet egészen,
a semmivel is bőven
megelégszem.

( Bp. 2015 júniusa )

Halkuló

Felkel mégis ágyából a kereszt,
csügg rajta s neszez
fél-ember kusza corpusa;
alig kéz, alig láb, alig szív
őrlődő aktusa
ez,
rácsait rázza az állat,
a valaha volt ember.

Ne nyisd ki szádat!
Nem kell.

Szavaknak értelmét
az idő mossa,
halkuló tudat,
jótékony
jussa.

(Bp., 2016 májusa )

Éhség

Belém kiabálja visszhangjait az éj,
e kétrét görnyedő okság.

Áhított boldogság;
megrágott fél-alma-szerelem.
Vérző ínyemen
fájdalom nyila
lobban,
ég-vágyakból riadtan
kuporgok beléd—

feléltelek magamban
s most vonaglik lelkem
éhező nyomora;

zsebemben roppan

száraz kiflivég.

(Bp., 2016 májusa )

Zárd le!

Csukd le szemed,
esztétikai rettenet
seszínű arcom benne,
pupillám szűk köre
lelkembe döf bele,
feneketlen sötétség!

Újabb purgáló nap követi a mát,
rettegve menekül az emlék,
foszlánya férceli még
magát,
szakadt pillanat-kelmék,
sóhaj-gyöngyök pergését
az éj maga viszi szélnek,
setét enmagam testét
már alig fedi ék,
dísztelen
hitetlen
lettem.

Kérlek,
zárd le szemed
bennem!

Már nem ejtek több imát...

(Bp., 2015 januárja )

Metamorfózis

Átszűrődtem ujjaim között, s mint
a földre pergett szavak mentén hullott sóhajt,
hangtalan ivott fel a föld.
Mégis megmaradtam.

Köddé válva keringtem mellkasom mögött,
érverésben sejlő dobbanás szövött ritmussá,
s oldódtam vérré magamban,
mégis maradtam..

Csupasz lelkednek feszültem keresztként
támasztva szürke mindennapod, szemed léptékét
én el sose hagytam,
s lettem semmivé
itt maradtan.

(Bp. 2015 januárja )

Semmiér'

I.

Mondd, mikor nem mérem már máshoz
sóhajtásod,
s mikor nyugszik meg tudatom, megbocsájtva
gyávaságot,
minden nem tettet?

Az ágyat,
az örök bevetettet,
az évről-évre
küszöbre szeg’zett
álmok vedlett bőrét,
az órákba dermedt
vágyat,
az ajtókeret
„ne menj még”
sikoltó csendjét,
mondd, megbántad?

Párnádra vetett
hitem ócska teste
mit kezed fel nem szedett,
elveszett,

érte
ki fizet!?


II.

Elpárolgott dühöm köde rég,
s mint eszét vesztett barom, hagyom,
katatón nyugalom nyomjon agyon.
Végtelen lassan szakad
mesterkélt álarcom alatt a hús,
míg mar e szótlan, bús szörnyeteg;
A „Te enyém”-ség.

Nincs nagyharang.

Harc nélkül elestem;
mélységes sebeit nyaló,
öreg lelkem
ég,
s mint makacs állat,
újra meg újra
vakon tép magából,
édes perceket gyomlál
a sorskerék-malom,
zakatol mégis a végtelen
bennem-feléd,
csendem dúlva.

Az asztal ledér,
rajta forró tea
gőz marasztal,
töltök újra,
nyel a torok,
elindulok
valahova,
semmiér’.

(Bp., 2014 decembere )

Félcédulás

Cédulák I.

Arcomon konok,
szakadt rés-mosoly,
számat zárt
varratok fedik.
Ima itt hasztalan.
Szavakra sem telik,
hűlt húsomba
ujjaim fonom,
kék-percek
katéter-ujjai
tekeregnek
merev nyakamon,
s mint pulzáló báb;
vagyok.
Élek tovább,
Nektek,
holnapok…


Cédulák II.

Itt fekszem;
konyhakész.
Arcom temetetlen
gödrein ráncok.
Liluló erekkel
a csodát várom,
(felszabdalt lélekkel
lassabban vérzek el)
kitárt kezekkel,
csont nélkül,
mint kit megrágott
az élet.
Oszlóban
temérdek
álmom…


"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"
(Csokonai)


(Bp., 2012 augusztusa )

Kuporgó

Megtört a hajnal,
álomból fel-felzúgó,
visszhang-szavakkal
reám ront a reggel,
s mint csorba cserép heverek,
körém dobált, gyűrött
mondat-tetemek alatt.

Alám húzódnak egészen
az éjből fakult árnyak,
talán ők is fáznak,
s bőröm melegében
találnak otthont,
míg arany-gőgjében
fürdőzik a nap.

Izzó szárnyakat bont
a horizont
homlokomra,
én, szinte reszketek,
szememet szúrva
emléked
tetézi kínomat.

Testemnek feszülő harmat
bont szikrázó új ruhát,
karomról csipkéje csendben csepereg,
összegyűlt, amorf tócsájában
nevetve mutatja elnyűtt arcomat,

jól lássam, mim maradt…

(Bp., 2012 márciusa )

Kicsinységeim

IV.

Vagyok,
mint létbe fagyott
örök zárvány,
borostyánban hagyott,
apró múlt-piszok,
őrzöm alkonyok
kopott tűz- ruháján
otthagyott
arcotok

magamban

vagyok,
mint faragott
múzsa-bálvány,
idővel megfakult
ajkamon skarlát folt,
színe még rád rikolt,
tehetetlenségem árán
csalok elő mosolyt
az élet keskeny száján,

volt, mi volt.

(Bp. 2010. áprilisa )

Gyertyaláng

Benned a fény sosem látott vendég-
látogató gyertyalángod lennék,
halkan kopogok.

Zárt kapudon nyoma sincs szavaknak-
rátűzted a világot magadnak,
intő figyelem.

Angyalarcod árnyakat takargat-
szép maszkod mögött éned hallgatag,
hű társad, magányod.

Elvástak körmeim zárt ajtóidon-
vérző bőrömben szálka: milliom',
sebeim, sebeid.

(Bp., 2011. januárja)

                 Hátravetve

                 Két váll

a fémrácson
légy száll,
ül meg
a szájon;

(Tátog…)

szem fókuszál,
álmok kushadnak
néma sorokba-

(Már látok)

és egyre
dobol tudatom
szívem ütemével,
de…

Ad-
hatna
tán’
(valamit!)

még
egy perc
lám
(Ki van itt?)

mi
haszna
lesz
(Semmi sem)

rég
ketrec
ez.
(énnekem.)

Belém szakadt
az éj,
kontúrja
nem ereszt,

(Jajgat)

nem remél
már
(bennem a szó.)
több hajnalt;

nincs "ha majd",
sem új,
levetett ruhás
frázis,

(Szád is
félrehúzva tart’!)

koszlott lepel-mosoly
alatt
nappalt nem hoz
a holnap,

(Kétes az is mi van,
volt s akart?)

homlok-plafonon
fohász rian,
hol-mi filléres,
szakadt,

után’ csapott "Amen"
lohol nyomában
(Bent)

téves
az egész
bóvli,
nem komoly,
mégis Ok,

s zokog halkan
az oktondi.

(csend.)

(Bp., 2013 novembere )

Mákgubó

Szórt fényemben
nem sütkérezik már a nap,
elhomályosítanak
tévhittel felkent emlékremények.
Lángom egykori fényéről
már csak
lépéseim nyomán elszóródó
hamukupacok tanúskodnak.

Mumifikálódott tetemem felett
nem köröz keselyűhad,
saját éhségem az mi belém mar.

Az idő pedig csak telik
- mondják - s én elhiszem.
Bábként bólintok,
az akarat,
tudatom boltíve alatt
aludni tér.
Szikkadt ajkaimat
felsebezték a kimondatlan szavak,
rezdületlen pupillám
homályába vész a gondolat.

Nyitott vagyok,
mint a mákgubó,
mely szétszórta 
magjait.
Üresen, 
tompán zördülök,
ha megráz a szél.

(Bp., 2004 szeptembere )

Aprók

Lopott aprók

Aggódni bújik ölembe a holnap,
tágra nyílt szemei tükrébe olvad
arcom pergő éle…
Reményre éhezik a tudat,
üres perc-zsebeimben kutat
hátha, de mégse…
meglopott a tél kapzsi marka,
számot vetett semmit sem hagyva,
hátra sem nézve,
kincseim az éjjel magával vitte.


Ma minden

… meleg tenyereidbe hajtom arcom-
könnytelen már az éj;
elnyelte a has’ dosó fájdalom,

ma minden oly’ fehér,
mint egy ravatalon…


Ma semmi

Elfolynak az órák
szinte érintetlen,
kezem sem nyújtom;
vétlen-tétlen szolgák
lógnak mellettem.
Te, Ölelsz-
meredt testemet.

- de e test temet-

Fejem szürke ólom,
vesztett terhemet
rajtad kihordom.
Meddig még…?!
Magamban vajúdom.

(Bp., 2010 novembere )

TeremtŐ

.. hát megjöttél.

Bágyadt szívembe
oltod vad árnyaid,
pedig még alig
engedtelek be;
korhadt húsomba
váj metsző fogad
s mint utóbb,
vadul csókol szád,
belém lehelve
csupasz-pusztán magad.
Libabőr-kabátom alatt
jeges ujjaid ölelik át
izzó nyár-derekamat.

Csendben
imára kulcsolódik
bénult kezünk:
amint ujjainkkal
szeretkezünk
zsebemben.

De lám,
csak vértelen-végtelen 
esteket hozol,
szíved helyén
szertelen hó szitál,
fagyoddal érinted szám,
rám boruló alakod
bazalt-szín fejfám.

Testetlen-fehér gúnyádban
reggelre gyűrött az ing;
bordáid sorát látom,
köztük tenyerem nyomát,
korom színezi fásult vállaid.
Múló álom vagy megint.

Jöttél,
de nem szóltál,
a csend ölel körül ma is,
csak zúzmara-könnyes
mély ég-szemed beszél
bennem

temető teremtő
tél…

(Bp., 2012 májusa )

Lélek-liget

Szikkadt
betontömbökön leng
már
dévaj-vörösen
a muskátli illatú tavasz-abrosz,
karcsú üvegfoszlányokon kosz
s bódult félmosoly dereng,
ölemben
ásító napsugár
festi meg
a bennem aranyló csendet.
Téglasor-ízzel keretezett terek
buborék-gömbjében
ében-arcú árnyak
karjaiba vágynak
tikkadt nyakú
imidzs-emberek,
szerte folton-folt
aszfalt-ligetek,
egynek
kopott tenyerén
pihenek.
Kósza szél zizeg
szertelen szerelmet
búza hajamnak,
ma vetnek,
holnap aratnak
otthon,
hol dús-keblű,
lomha arany-bokrokon
gyöngysorként leng
az ezer szín csivit’,
szemem lehunyva
hallgatom kicsit,
hűs homlokú
tegnapok
tiszta hangjait.

(Bp., 2012 májusa )

Tavasz-remény

Ág-bogas árnyak hálóján
mézként csorog át a fény.
Sütkérező levél-kezdemény
bújik elő lassan, kábán,
mélázva még téli álmán.

Öléből lassan előringva
feslő-zöld virágszál
föld-ruháját bontja,
lebbenő gőz a váll
selyem-pára fodra.

Hajtáshegyén csillogó harmat;
(remegő tavasz-remény)
koszorúján rög-televény,
míg sejtjei léttel dagadnak
ő, az árva, szerény,
arcát tartja a napnak.

(Bp., 2009 áprilisa)

Viharra vár a határ

Szikkadt szénát
szór szerte
egy szekér
kereke,
penetráns
porba görgő
gyöngy-göröngyön
döcögve nyöszörög
a nyár.

Szinte fáj,
szomj-fényes
fekete föld fodrán
gyér gyom
vegetál,
hét napos patanyom
árnyékában
szél alig jár.

Út szélére vetett,
kusza rend lohol
a kopott út mellett,
kalász se rezzen,
kopáran izzó
ág-rengetegben
tikkadt reccsenés piheg,
az illékony csendben
fennen eget karcol
egy madár,
hangja hideg,
rikoltó
nyomában
fásult kék
ébredés
derengve
száll.

(Bp., 2007 júliusa)

 Gallértalan a Hold

 Alattunk
  gallértalan a hold-
   mély csillagmezején
    fénytől csapzott
   felhő-gőgét eladva
  gunnyaszt most
 az ég peremén

 bársony-kék
  álomba bódul
   a pergő szálú rét
    föld karjára hajtva
     millió virágfejét
    aranymézről
   sugdosó lehelet
  simítja a pázsit
 selymét

 csak a
  csöndcserfes
   cirregés
    csörgedez
     az éj falán
    zizegő nád
   száz szálán
  szunnyad
 a madárdal

szín s íz mállik szét

 mákonnyal
  festve
   a selyemlég
    édes-nedves
   kelméjét
  illékony vággyal
 hintve meg
  a tó tükrének
   felszínét
    melyen
     ott remeg
    mint feslett
   bimbójú
  műremek

 csónakunk.

(Bp., 2007 márciusa)

Mikor a fák nem suttognak 

Este lett megint, csillagjai nevetnek párnám felett.
A színpadon már nem égnek a lámpák, az utolsó monológ visszhangja is elcsendesült. A vastag brokátfüggöny, örök tétlenségre kárhoztatva lóg alá, az előadásnak vége. Sminkjét lemosta magáról az éjszaka, s amit alatta látsz; ez a Valóság.

Így most újra magamra öltöm Kék ruhám s apró Csillagokkal hintem tele. Szellőléptű An-nuch nyomain lépdelek az éjszín fellegek alatt, Kedvesem hívó hangja csalogat.
Indulok. An-nuch Dala leng körül, s kaput nyit, én, követem konokon, aprókat lépve gyermeki talpakon. Lábnyomom után a lég se rezdül, így lépek keresztül eonokon…

Jártál-e már erdőben olyankor, mikor a fák nem suttogtak? Álltál-e már dombtetőn mikor szél se fújt? Hallgattad-e már az éjszaka süket csöndjét úgy, hogy dobhártyád, belefájdult?
Most, nézz rám! Láss belém! Hallgass engem! Legbelül: Hangom a Csend, Magamban az Ürességet mint lángoló fáklyát hordozom de lángja nem rezdül. Örök tűz.

An-nuch bemosolygott ablakomon s szélesre tárva rég várt karjait, magához ölelt.
Ujjai végigsimították arcomat, letörölvén a rápergő álom porának nyomait. Félrenéztem egy pillanatra s a világ fejére állt, láthatatlan kezek fordították meg a nagy homokórát.
Minden összemosódott.

Félelmeimet záporként zúdították nyakamba An-nuch hűvös ujjai, homlokomon nyugvó tenyere alatt fájdalomszikrák cikáztak. Hideg, kimért pillantással zárta le ajkaim. Itt volt az ideje-előbújtam hát, Magamat hátrahagyva s léptem egy utolsót. 

A végtelen ürességben vakító Fényem állni látszott, megkövülten, határtalan lebegésbe dermedt tudatom. Ott hol nincs semmi, mégis a Minden vesz körül s magába fogad - beleolvadva az Ürességbe - átcikázott testtelen Magomon a felismerés: részeként fogad magába mégis részem az egész, az egész Üresség, a Semmi, a Minden. 
S reggel, hogy szemem nyitottam a Világra, bennem lüktetve élt a Tudat: már nem takarózom ábrándokkal, magam álmodom Magamat.

Szikrázó reggeli fényjátékkal ajkaimon, ébredtem bár az éjszaka árnya ölelt még. Visszatartott, mintha a takarót fejemre húzva ölelni vágyna újra. Halkan álomképeket suttogott  fülembe, s most is csalogat, de pórusaimat bizsergeti már a nap, kibontom hát szárnyaim.
Kinyújtóztatva izmaimat, a felhők fölé vágyom, karjaimban lüktető izgalommal, mégis csendben ülök. Pillanatra szemeim lezárom, hogy jobban lássalak kedvesem - végigsiklik gondolatom testeden.


Megjegyzés: Mögöttem bokor zördül- előlem futok.
Ajánlva az írás az éjszaka vándorainak… talán összefutunk.

(Bp.,2006 januárja)

Te-Te-Te

Lepedőm redőjét
homlokodra mintázta az idő,
nyújtózó alakod lágy felhő
paplanom dombjain,
reám lágyan omló baldachin
hullámzó "… te-te-te…" hangod;

remegő vágy
kötve.

Az ágy keretén
nyújtózik száz
eloldott sóhajod;

kincseim
őrzőm.

Párnacihámba rejtett
pézsma-illatod apránként
veszem elő,

simítja
bőröm,

bársony-kék
szövetébe szőve
magként pihennek
kelő álmaid.

Mint tápláló eső, éjről éjre
rajta könnyzápor pereg,
pihekoszorúja felett
még ott lebeg
nyakad szivárványa,
égboltja ölelő
két kezed.

(Bp. 2008, májusa)

Mintha

Nap-fáradt arcodba
tekint az est-
szemeid résein
egy fakult mosoly
derengőn
viszonzást keres…

Csend alá támasztod
kezedet-
álladra gyűrődött
borostamámor
fest ajkadnak
ívelt kertet…

Körül öleli tested
a késői óra-
ólommal öntött pillád
megmozdul,
mintha tudatod
még ott volna…

Arcomon halvány
lámpafény fodra-
paplan szaténja
testemre némán simul,
ölelem,
mintha…

(Bp. 2009, májusa)

Merengő állat

Veszett állkapcsa bilincsként csattan
s a pillanat egy csapzott mozdulatban
csak ajzottan vicsorogó mosolyt talál

… testhajlatnyi részletek szentségében
elvész a csupasz gondolat-mag
tiprott józan észtől visszavonultan
kortalan vágyban égő ifjonti-agg
porhanyós húsát szerelem emészti,
s vak gyönyör-magányba záródik a hang

amint a kéjt lejtő forma mellette elhalad
trónusát vesztett önimádat esengve áll
az izzadtan merengő állat lábainál.

(Bp., 2006, júliusa)

A Ma

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Az utat döntések
széttépett dögei szegélyezik,
mint elfeledett kopjafák,
s jeltelen sírokba szállt
százszor száz múlt-holnap sora.
Vállamon gunnyaszt a Ma
ostoba frázisokkal siratva
születésem talapzatát,
ám vörösen felragyog a nap,
a hazug újra-felkelő,
kacagva ostobán vergődő
vágytesteken;

akarom, szeretném, teljesen?

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Fejfáink szú rágta deszkáit
némán őrli porrá az idő,
ajkainkon függ még
egy-egy felbomlott szó, a vélt
lehetőség, mely embrióként
alig-élve szolgált százakat.
Foszladozó rongyait sodorja
eltaszítva a jövő mélyébe
mártott, elgondolt gondolat,
aláírta az eljövendő gondokat
s lám mindez enyém,
pecsétjének mocska még szárad;

én döntöttem, vagy a nem-Én?

A Ma
koporsószög-alternatíva…
Remegve kuporodik lábhoz az Én-remény.
A kietlen vakjövő csak hálni jár belém,
s lásd az alkotó jóság bármily'szenvtelen,
ámbrát kínál egy tenyér.
Jótékony ál-mosollyal bekötve szemem;

álmodom épp, vagy emlékezem?

Ma taposó léptek hangja őrli fel testem
s a csizmák csattogása
mellettem aszfalthoz ér...

lőport sodor 
a szél.

(Bp.,2005, decembere)

"6"

A téma örök,
s tavasszal
tombol:

csupasz köldökök
között csalfa,
sikamló tangó
odaadó harca
nyomán
fénnyel felkent
szent
frázis;

egyszer ima,
másszor
puritán
orális…

(Bp. 2013, februárja)

Ha 

Ha megteremthetnélek Magamnak,
mint vaskos, nyers drapériát,
tenyeremmel formáznám ívekbe tested,
bőrödre írnám ujjammal százezer szavát
szerelmemnek.

Ha az idő nem peregne egyre,
beléd meríteném hangom
búgva, sikoltva, remegve,
s ha a világot zárhatnám kezembe?
Arcodat tartanám, 
s ajkad ajkamhoz,
el nem engedve.

(Bp. 2012, márciusa)

Cseppekben

1. csepp

Testet szőttem,
köré álmokat,
daltalan, néma esten
dévaj elme-táncokat,
rekedt vágyat
bőgtem lelketlen;
ordításomba fagyott az ég-
s nem tudtam soha
mi az elég.

2. csepp

Magam ültette fák levelén
fénylő csík vagyok-
ruhám pára-szatén,
csillagként ragyog;
fénybe gördülő halál.

Eső ezer gyöngysorából
csak egy csepp vagyok-
észrevétlen mámor,
hogy ajkadra folyok;
belőled lopott pillanat.

3. csepp

Már
szótlan
cseppekben hullok alá
záporként szíved dobol -
ravatalom ma van
kézfejeden
a pokol
vár.

4. csepp

Avarban csörgő léptekkel
elégtét-képekkel dúdolva
lépdel a láb,
de nem tudja
hova tovább.

(Bp. 2009, novembere)

Felhőpaplan

Rozsda-vert ajtómon magány kopog.
Arcomhoz feszült lámpavilág
ontja hideg méz-mosolyát,
elszenvedem félszeg részed
részeg alkonyát

s reggel,
önnön kezeddel
eléd terítem holnapod.

---------------------

Kárba nem veszett,
maradt alaktalan,
ki nem élvezett,
nyújtózott ezer karjával
szobánk falán alaktalan.
Grimaszba fúlt arcán a fény
még utolsót sercegett,
földre gördült, zihált,
eltűnt hangtalan.

Mi maradt,
felszakadt lélegzet,
üres tekintet;

elhasznált
alomként
alánk zilált
lét-felhőpaplan.

(Bp. 2009 novembere)

Párna-fodor-álom

Lázam hevében
párnámnak meséltem
ezüst-szavakat rólad;

pilleszárnyú éjben
könnyűvérű álmokat,

ég-magamra szőttem
lényedet egészen;

karkötő-csókodat,

csillag-tenyér-élen
szikrázó bókokat,

selyemsál-hangodat,

vállaim ív-mélyében
megbújó arcodat.

Párna-fodor-álom vagy.

Mély szem-feketében
csillanó lélek-fény-darab

a messzi égen.

Egymásba olvadó térben
hold-arcú gondolat-fonat,

el nem érem.

Ám, ha egyszer mégis,
napi rutin gondodat
száz csókra cserélem.

(Bp.,2010, áprilisa)

Maradni, megmaradni (bevésődések)

Az éj falára vésem fel

ne tudja más–,

hogy végül,
mint adtad meg magad
nekünk,
most, vöröslő téglafal romjain
a porban
szeretkezünk,
őrjítő látomás;

levetett-elvetetett
szemérmekkel
szegett
lepedőnk alatt,
élve elégve,
érve révbe,

míg nappal,
maradsz kezemben,
mint örök, szép csendélet,
markoló ujjaimnak feszült, konok,
érdobogás;

"itt vagyok,
itt vagyok,
itt vagyok…!"

– ne tudja más.

Ébren is hallom
amint hangod öleli hangom,
félig eresztett szemhéjam alá
bekúszik tested fehérsége;
ívelt oszlopú templom
felettem,

megretten s megáll a nap–

kereszthalál mire teremttettem,
feszíts meg…!
hóhérom
s keresztem vagy.

Nyelveden
nedves csók-szögek,
bársony-ízű ajkaid
simasága jelzi
érdes jöttüket,
s ujjaid 
csuklómra fonva;
Kötözz meg,
had legyek
szenvedélyed
foglya…!

míg sóhajba csuklik a suttogás;
"akarok maradni
kezedben,

ne tudja más…!"

(Bp., 2013, márciusa)

Tor

Lesz még zivatar
tor érik
kés villan
és zúg a daráló
egy percben
elillan a dac
malackodjunk
édes a véres
hurkákat köti
a necc meg az ágy

ölni a böllér
szerepét testálom
ma éjjel reád

hasítva dobhártyán
a dörgés míg el hal
belezz ki
itt fekszem
szúrj le hamar
égett húsom
illatát hordja a szél
ne beszélj hozzám
szám tátva míg él
bennem a szív
ver ütemet

a vér
lüktet
eret vág
ma az éjszaka
fened késed élét

hát
tépj szét!

(Bp., 2012, októbere)