És tovább

Mint vetítőn
a lefutó árnyak,
átadva helyüket
a félhomálynak,
melléd lépek
és tovább,
rád sem nézve,
kézfejek röpke szerelmét
más nem látja
csak az idő,
a hangtalan,
néma,
titkát őrizve
nő fölém;
mint magasztos
fejfa…

Könnyemet öltve
gyöngy-feketébe,
mosollyal takarva
arcomat,
napról-napra,
évről évre,
végig égve
csonkként is,
néha vágylak,
álmodni magamnak;
akarlak,
amint szívünk dobban
s kihagy,

majd feledni
mindent
'mi jó,
ki vagy,
tudni
nélküled
élni,

s feléd se
nézni

elhaladóban…

(Bp., 2013 májusa )