Mikor a fák nem suttognak 

Este lett megint, csillagjai nevetnek párnám felett.
A színpadon már nem égnek a lámpák, az utolsó monológ visszhangja is elcsendesült. A vastag brokátfüggöny, örök tétlenségre kárhoztatva lóg alá, az előadásnak vége. Sminkjét lemosta magáról az éjszaka, s amit alatta látsz; ez a Valóság.

Így most újra magamra öltöm Kék ruhám s apró Csillagokkal hintem tele. Szellőléptű An-nuch nyomain lépdelek az éjszín fellegek alatt, Kedvesem hívó hangja csalogat.
Indulok. An-nuch Dala leng körül, s kaput nyit, én, követem konokon, aprókat lépve gyermeki talpakon. Lábnyomom után a lég se rezdül, így lépek keresztül eonokon…

Jártál-e már erdőben olyankor, mikor a fák nem suttogtak? Álltál-e már dombtetőn mikor szél se fújt? Hallgattad-e már az éjszaka süket csöndjét úgy, hogy dobhártyád, belefájdult?
Most, nézz rám! Láss belém! Hallgass engem! Legbelül: Hangom a Csend, Magamban az Ürességet mint lángoló fáklyát hordozom de lángja nem rezdül. Örök tűz.

An-nuch bemosolygott ablakomon s szélesre tárva rég várt karjait, magához ölelt.
Ujjai végigsimították arcomat, letörölvén a rápergő álom porának nyomait. Félrenéztem egy pillanatra s a világ fejére állt, láthatatlan kezek fordították meg a nagy homokórát.
Minden összemosódott.

Félelmeimet záporként zúdították nyakamba An-nuch hűvös ujjai, homlokomon nyugvó tenyere alatt fájdalomszikrák cikáztak. Hideg, kimért pillantással zárta le ajkaim. Itt volt az ideje-előbújtam hát, Magamat hátrahagyva s léptem egy utolsót. 

A végtelen ürességben vakító Fényem állni látszott, megkövülten, határtalan lebegésbe dermedt tudatom. Ott hol nincs semmi, mégis a Minden vesz körül s magába fogad - beleolvadva az Ürességbe - átcikázott testtelen Magomon a felismerés: részeként fogad magába mégis részem az egész, az egész Üresség, a Semmi, a Minden. 
S reggel, hogy szemem nyitottam a Világra, bennem lüktetve élt a Tudat: már nem takarózom ábrándokkal, magam álmodom Magamat.

Szikrázó reggeli fényjátékkal ajkaimon, ébredtem bár az éjszaka árnya ölelt még. Visszatartott, mintha a takarót fejemre húzva ölelni vágyna újra. Halkan álomképeket suttogott  fülembe, s most is csalogat, de pórusaimat bizsergeti már a nap, kibontom hát szárnyaim.
Kinyújtóztatva izmaimat, a felhők fölé vágyom, karjaimban lüktető izgalommal, mégis csendben ülök. Pillanatra szemeim lezárom, hogy jobban lássalak kedvesem - végigsiklik gondolatom testeden.


Megjegyzés: Mögöttem bokor zördül- előlem futok.
Ajánlva az írás az éjszaka vándorainak… talán összefutunk.

(Bp.,2006 januárja)