Kuporgó

Megtört a hajnal,
álomból fel-felzúgó,
visszhang-szavakkal
reám ront a reggel,
s mint csorba cserép heverek,
körém dobált, gyűrött
mondat-tetemek alatt.

Alám húzódnak egészen
az éjből fakult árnyak,
talán ők is fáznak,
s bőröm melegében
találnak otthont,
míg arany-gőgjében
fürdőzik a nap.

Izzó szárnyakat bont
a horizont
homlokomra,
én, szinte reszketek,
szememet szúrva
emléked
tetézi kínomat.

Testemnek feszülő harmat
bont szikrázó új ruhát,
karomról csipkéje csendben csepereg,
összegyűlt, amorf tócsájában
nevetve mutatja elnyűtt arcomat,

jól lássam, mim maradt…

(Bp., 2012 márciusa )