Fazonra nyírt

Itt állok kitárt kezekkel,
hol gyöngyökként tova pergő
pillanatok színeiben mállik szét a révedő,
mosdatott szappan illatú fény–
arany-sugár-húrjain kezemmel
lágyan simítok,
félek, széttörném…
Sóhaj ajkú, puha pára hengeredik fölém,
suttogva szól: „Még maradj! ”
Talpam alatt
csobogó patak szalad,
bársonyíz-álmok rebbennek fel
míg hajamba fordul újra meg újra
az ásító, lomha testű csend,
szakadt dunyha-kontyomba ölel,
ott ragad…
Lent,
ruhátlanul siklik combomig
egy merengő árnyék,
-pihegő szándék-
lopott,
parfümcseppnyi,
kék magányom
a tükörben még felragyog…

... amint szemem lezárva ébredek,
lepelként hull le a fazonra nyírt,
szürkén szabott reggel;
gúzsba kötött lábakkal-kezekkel
e seízű kor beborít,
elnyel...

(Bp., 2015 februárja )

Indulnék

Ma minden vers az esőről szól;
fényes, locsog és fröccsen,
én pedig csak ülök itt, hol
nyirkos, rút, kövezett lettem.
Belém ivódtak a szavak,
ömlesztem magamból én is
mi maradt; szakadó csepp-fétis,
nedvesíti arcomon rongyomat.
Fakult felhők mázsás zsákjai
hevernek remegő vállamon,
lusta macskák dorombjai
szitálnak át az ágakon,
csupasz testű, fekete márvány
a növő tócsáknak felszíne,
felé hajol az arcom árván,
egy jó rím kellene ide
élnek
(majd pót'lom)
de nincs, csak szemem,
szám és orrom,
eső róla sűrűn cseppen,
indulnék már, de
félek,
összetöröm magam
szemben...

(Bp., 2015 januárja )

Tűzre vetett

Itt minden lélegzet,
mint láng lobban.
Láncra vert,
szárnycsapásnyi fölény
most enyém:
Én, már
berendezkedtem a pokolban.
Az Idő pereg,
s napról napra jobban
várom eljöveteled.
Ha eljössz, csatolok
márvány-mellkasodra
izzó tenyér-pántot,
állati remegésbe rántott,
ledér combom lesz köteled,
sorsomra fűztelek,
s márvány-karom köréd,
karmom szántja hajszolt vállad,
míg szád habzsolja a vágyat,
kántálva isteni neved,
lelkem, lelkeden szárad...

---

Örök Kárhozat,
óh, hogy akartalak!
Parázsszín hajam, hajad,
szálanként gyűrűző szerelmed maradt
egyetlenegy mit még őrzök, szakadt
álmok halmai alatt.

(Bp., 2015 februárja )

Álmatlanul

I.
Hamisságaid falánál,
mint igaz hívő,
naponta áldozok.
Szám motyog:
„Légy átkozott!”
s földig hajolva zokog,
tovább kántál
a csontjaimra görbült idő.

II.
Falakon túlra kiáltok
újra meg újra.
Torkom rongyosra hasad.
Hallgatok (kuporgó, mozdulatlan alak)
nem hallom hangodat.
Szótlanná apad számon a csend.
Szikkad mellemen szánalmad árnya,
kaparom, tépem, hiába.
Bőr, hús, csont és szív-szövet alatt,
némán bennem várod
szabadulásodat.

III.
Zsigerekben sziszeg, éledő kárhozat
kel a holddal, szemed ég fent;
vak csillag, vigyázza álmomat.
Iszonyú messzeség növeszti rám súlyát,
az „egyszer volt, közel”, most mind távolabb,
kizuhan belőlem bőröd kék íze, pattog,
ezernyi lángoló szemre hull,
keveredik vele illatod
s itt hagy,
álmatlanul.

(Bp., 2015 januárja )

Rozsda 

Lám, lényegtelen a forma.
Anyagok vagyunk csak,
egyszerű vegy-szer pár
mely oxidál és redukál,
ki melyik, egyre megy.

Mi sosem leszünk igazi elegy,

csak kémiai játékszerek,
térbe, időbe szórva…
Egyesülésmentes, bénult felek.
Két önálló, végletekig steril flóra,
robbanás árán egyesíthető közeg.

A test pillanatnyi lét-fázisa
nekünk a vágy, s a szeretet,
mely gázneműként szublimálva
pirosló, nem-telen szájon,
tesz szilárddá némely tagokat,
pillanatnyi e reakció fodra…

Előrébb nem jutunk soha,
a sors csak egy álom,
s míg itt ülve, magamban
az öngyulladást várom,
reám kövül lassan
az Fe2 o3.

(Bp., 2015 áprilisa)

Emlék

Nem szóltam, 

mert ahogyan arcodra sütött a nap,
s konok álladat emelted a selymes ragyogásba,
csak érinteni vágytak ujjaim,

mert néma falak háta támasztott melléd, ingatag
álmokon állva, míg keringett lélegzetünk szájról-szájra,
táncolva elmém suta hangjain,

mert élüket vesztették a percek, köréd olvadtak,
karjaimon át zsongtak az órák feléd, mind többre vágyva
pezsgett fel szemhéjam alatt ezer szín…

Azóta, kopott filmmé vált e pillanat. 

Szólnék most, hogy a kimerevített mozivásznak távolságába 
görcsösen kapaszkodik egy vágyódó elme álma, 
de képed ezernyi darabra szakadt,

minden hiába, 

mit szavakkal elmondhatnék még neked,
nem maradt.

(Bp., 2015 májusa )

Hatásszünet

Hitem, utolsó kincsem.
Eme újrahasznosított erény
privát bóvli, mi csak enyém,
rongyos álomként leng a kilincsen.

Csak túlélési ösztön
mi belőlem fel-felgagyog,
elszórtam mindent, nincstelen vagyok.
Ökör a köbön.

Hittem, kitárt karokkal ölelem az eget!
De érzelmi jóllakottságot hazudott a nap,
mit valójában adott, csak
szimpla hatásszünet.

Görcsöket oldó, hitvány szeszek
belőlem kémlelik, hitem merre szállt—
míg tenyeremben, mint összeroppant világ,
üveggömb-cseppek hevernek.

Audienciára rég nem vágyom.
Elmém felszínén holtan lebegnek a szavak,
felpuffadt, fehér habtestük alatt,
szakadt fél-imákon tanyázom…

(Bp., 2015 májusa)

Szertelen

Lágy, rosé-színnel csordult le karomon a délután,
könnyű csókot lehelt, oly’ furán ízes-édeset,
hogy újra rád emlékezett a szám..

Avar izzó ragyogását verték vissza a kövek
talpam alatt, mint aranylón surrogó folyamot,
s hajam bodrait bőröd felett..

Majd
reám szakadón,
hirtelen lett mély-kék,
bíborban játszó az est,
és
csillagokba rejtett ék,
szertelen emlék
nyakamon
ajkad.

(Bp., 2015 novembere )

Tanullak

Még tanullak elfogadni.
Van, ami van, üres tenyérbe mormolt szeretlek,
heves csókok, hitvallások, eretnek
szélnek, Vaskereszt.
Azt mondod, ennyi, hiszem hát!

Nem ereszt mégsem,
markában tart Karmád,
mint Átok, bálvánnyá faragva
figyel, egyetlen szemmé szűkült résen.

Tanullak nem hinni, hogy vagy.
De nincstelenné tett mozdulat üvölt a célért,
mint éhező, falat kenyeréért, vélt
s valós egyre megy,
ha adsz is magadból,
morzsáid adod.

Tanullak, mint együgyű diák,
bennem másképp zengnek a dalok, kiált,
mi benned csak csendben andalog.

Lásd, okulom disszonanciád!

Elfogadom némán, vakon,
s mire sikerül megtanulnom
leckédet egészen,
a semmivel is bőven
megelégszem.

( Bp. 2015 júniusa )

Zárd le!

Csukd le szemed,
esztétikai rettenet
seszínű arcom benne,
pupillám szűk köre
lelkembe döf bele,
feneketlen sötétség!

Újabb purgáló nap követi a mát,
rettegve menekül az emlék,
foszlánya férceli még
magát,
szakadt pillanat-kelmék,
sóhaj-gyöngyök pergését
az éj maga viszi szélnek,
setét enmagam testét
már alig fedi ék,
dísztelen
hitetlen
lettem.

Kérlek,
zárd le szemed
bennem!

Már nem ejtek több imát...

(Bp., 2015 januárja )

Metamorfózis

Átszűrődtem ujjaim között, s mint
a földre pergett szavak mentén hullott sóhajt,
hangtalan ivott fel a föld.
Mégis megmaradtam.

Köddé válva keringtem mellkasom mögött,
érverésben sejlő dobbanás szövött ritmussá,
s oldódtam vérré magamban,
mégis maradtam..

Csupasz lelkednek feszültem keresztként
támasztva szürke mindennapod, szemed léptékét
én el sose hagytam,
s lettem semmivé
itt maradtan.

(Bp. 2015 januárja )