Fazonra nyírt

Itt állok kitárt kezekkel,
hol gyöngyökként tova pergő
pillanatok színeiben mállik szét a révedő,
mosdatott szappan illatú fény–
arany-sugár-húrjain kezemmel
lágyan simítok,
félek, széttörném…
Sóhaj ajkú, puha pára hengeredik fölém,
suttogva szól: „Még maradj! ”
Talpam alatt
csobogó patak szalad,
bársonyíz-álmok rebbennek fel
míg hajamba fordul újra meg újra
az ásító, lomha testű csend,
szakadt dunyha-kontyomba ölel,
ott ragad…
Lent,
ruhátlanul siklik combomig
egy merengő árnyék,
-pihegő szándék-
lopott,
parfümcseppnyi,
kék magányom
a tükörben még felragyog…

... amint szemem lezárva ébredek,
lepelként hull le a fazonra nyírt,
szürkén szabott reggel;
gúzsba kötött lábakkal-kezekkel
e seízű kor beborít,
elnyel...

(Bp., 2015 februárja )