Konklúzió, vég-let(t)

Fényes testeden keresztül
gondoltam valakinek magam,
könyörtelen tetszelegve
időről-időre köldököd vonalán,
de nem minden vágy arany,
mi szerelmet kántál.

Csere-bere, kényes
ujj-ecset vonásért esdve-esdtünk,
hogy szebbnek tessünk
egy-másnál,

s etessünk magunkban valakit

de a soha nem elégség éhsége
mély, apadhatatlan katlan,
s nem varázsolja el hit,
bizalom, sem a paplan,
sem redőkbe lehelt
akaromság.

Baromság.

Ám míg itt
az új ruhákba húzott én
tarka vászna szegletén
fogyatkozó enmagam
még kiviláglik,

ÉLEK

s emlékeznem is fölösleges,
hogy mi az ok,
’miért
s kinek gondoltam
magam
általad,
nem számít,
kérlek...

Részed;
enyészet.

( Bp., 2016 novembere )