Álmatlanul

I.
Hamisságaid falánál,
mint igaz hívő,
naponta áldozok.
Szám motyog:
„Légy átkozott!”
s földig hajolva zokog,
tovább kántál
a csontjaimra görbült idő.

II.
Falakon túlra kiáltok
újra meg újra.
Torkom rongyosra hasad.
Hallgatok (kuporgó, mozdulatlan alak)
nem hallom hangodat.
Szótlanná apad számon a csend.
Szikkad mellemen szánalmad árnya,
kaparom, tépem, hiába.
Bőr, hús, csont és szív-szövet alatt,
némán bennem várod
szabadulásodat.

III.
Zsigerekben sziszeg, éledő kárhozat
kel a holddal, szemed ég fent;
vak csillag, vigyázza álmomat.
Iszonyú messzeség növeszti rám súlyát,
az „egyszer volt, közel”, most mind távolabb,
kizuhan belőlem bőröd kék íze, pattog,
ezernyi lángoló szemre hull,
keveredik vele illatod
s itt hagy,
álmatlanul.

(Bp., 2015 januárja )