Emlék

Nem szóltam, 

mert ahogyan arcodra sütött a nap,
s konok álladat emelted a selymes ragyogásba,
csak érinteni vágytak ujjaim,

mert néma falak háta támasztott melléd, ingatag
álmokon állva, míg keringett lélegzetünk szájról-szájra,
táncolva elmém suta hangjain,

mert élüket vesztették a percek, köréd olvadtak,
karjaimon át zsongtak az órák feléd, mind többre vágyva
pezsgett fel szemhéjam alatt ezer szín…

Azóta, kopott filmmé vált e pillanat. 

Szólnék most, hogy a kimerevített mozivásznak távolságába 
görcsösen kapaszkodik egy vágyódó elme álma, 
de képed ezernyi darabra szakadt,

minden hiába, 

mit szavakkal elmondhatnék még neked,
nem maradt.

(Bp., 2015 májusa )