Post mortem mundi

Meleg méh-matéria mélyén
esendő idő-mag remeg,
árva szemében vak a fény,

céltalan árnyak felett
csalfa szikra a lét-remény.

A Nap duzzadó ördög-szekér,
éjnél feketébben izzó tömeg,
hasadék az ég szeletén.

Oszló szárnyú angyal lebeg
a vér-végnek legvégén…

Lét-porrá szikkadt föld felett
haldokló ösztönű szenvedély;
hamu öleli a köveket.

Eredendő bűnöket
kerget a szél…

(simítja arcod-
mint utolsó kenet)

Nyomát vesztett,
hevenyészett lelked
talmi istenhez tér,

percek, órák, napok, hetek
nyomtalan telnek,

(nincs több kezdet)

bár fogja még kezed
az önmagába oltott
testetlen nemző Lény;

pórusain át csepeg
a Végtelen eredet

(a lét testamentuma eltemettetett)

s ezt látva,
remény-vesz(t)ett,
profán tömeg
lesi sóhaját;

játszva szüzet
s szentet,
"hátha…"!

(Bp., 2007 novembere)